|
Ebben a hónapban is próbálunk egy szomszédot a városban
jobban megismerni.
Nem könnyű feladat.
Erdélyi Teára esett a választásunk, szerényen nem nagyon érti, miért
is érdekes a személye számunkra.
Megemlítem a pozitív hozzáállását, azt mondja, mindenhez pozitív.
Illetve csak azt érzi, van amihez odaáll, van amihez nem. De mindig
egyféleképp. Próbálom „nagyra értékelni” a tevékenységét
a város életében, azt mondja, a nagyra értékelés megrémíti. Botorul
áldozatos munkát emlegetek, rögtön közli is, ő nem képes áldozatokat
hozni, ellenkezik az elveivel.
„Csak itt vagyok most a Városban. Mert most itt a helyem.
És ha valahol ott vagyok, akkor ott nagyon. Mert csak egyféleképpen
tudok, de ezt már mondtam.”
Abban azért reménykedtem, ha a személyéről az írásra, az írás
szeretetére terelődik szó, jobban megnyílik riportalanyunk, s
nem is tévedtem.
Kicsoda az az Erdélyi Tea, aki 2007. szeptemberében
lett a város lakója, s ekkora aktivitással dolgozik benne?
Huh,
tudom, hogy most valami bemutatkozásfélét várnál. Az nem fog menni.
Jelenleg sokféle néven létezem. Hogy ki mit gondol rólam, azt
mindenki döntse el abból, ahogy a Városból ismer. Vagyok aki vagyok.
Szart se számít, hogy ki.
Lehet-e tudni, mi a „polgári” foglalkozásod?
Jelenleg leginkább szellemi szabadfoglalkozású, ami azt hiszem,
a szó hagyományos értelmében nem tekinthető épp „polgári”
foglalkozásnak.
Ami fontosabb: gyerekkoromban imádtam a filmeket. Főtevékenységként
akartam filmeket nézni álló nap. Gyerekkoromban szerettem szétszabdalni
a képes magazinokat is, és saját gyártású „újságot”
összerakni belőle. Aztán kalandregényt kezdtem írni. Valami zavaros
történetet olasz gyerekekről, akik hajótörést szenvednek a Japán
partoknál és szamurájok közt nőnek fel. Akkor eldöntöttem, hogy
kalandregényeket fogok írni. És láttam egy filmet Elvisről. Egy
farmeres, szemüveges pasas beszélt róla, a neve alá ki volt írva:
Elvis-szakértő. Nem tudtam pontosan, mi az, de valamilyen szakértő
is akartam lenni.
Mikor ezek történtek, úgy tíz éves lehettem. A szüleim azt mondták,
ezek nem „rendes” foglalkozások. Ezért, ha egy felnőtt
megkérdezte, mi akarok lenni, mindig azt mondtam: tanító néni.
Láttam, hogy ezt megelégedetten nyugtázzák, és nem kérdeznek utána
hülyeségeket. Aztán közgazdasági szakközépbe mentem, mert olyan
jól hangzott a neve, és apu azt mondta, az nagyon praktikus szakma.
Aztán főiskolára, bölcsészkarra meg újságíró iskolába. Mert azok
is „rendes” szakmát adnak.
Persze a főiskolán álló nap filmeket néztem, fotóztam, szobrokat
készítettem. S közben egyfolytában írtam. (Igaz, kalandregényt
azóta se.) A legtöbb bevételemet pedig jelenleg munkaügyi szakértőként
szerzem.
A szüleim azóta elfogadták, hogy nem úgy működöm, mint ők.
Mikor kerültél alkotói viszonyba az irodalommal?
Amikor bárki más. Harmadikban. Legalábbis, ha a fogalmazás órát
az irodalom csírájának tekintjük. Nehezen ment különben. Anyu
gyilkolta velem a tízmondatos leckéket a karácsonyról meg a nyári
élményemről. Órákig bírt kínozni, hogy kihozzon belőlem egy kevésbé
közhelyes jelzőt. Nem emlékszem, mikor vált könnyebbé írni.
Akkor jött az a kalandregényes korszak. A regényből különben vagy
harminc, sűrűn gépelt oldal készült el. Igazi végtelen történet,
ami csak azt bizonyította, hogy ilyen méretekben nem érdemes gondolkodnom.
Verset is írtam. Az elsőt ötödikben, környezet órán. Így hangzik:
Ágak között varjúfészek/bodros varjak idenéznek/jöhet kukac vagy
pajor/megeszik, s így laknak jól. Gondolom, a varjúról tanultunk.
De hogy miért bodrosak a varjak, azt ne kérdezd. Biztos a megviselt
szemléltetőeszközről jutott eszembe.
Sokat írni is akkor kezdtem, amikor szoktak. Serdülőkorban. Írni
akkor már könnyen tudtam Đ könnyebben, mint nem írni. Csak az
esett nehezemre, hogy a terjengős-érzelmes szövegeket tömörré
szerkesszem. Ez gyakran ma is nehéz. Középiskolában volt egy irodalomtanárom,
aki nemcsak eltűrte, de tetszett is neki, hogy ha nem tudok elemzést
írni egy akkád naphimnuszról, akkor írok egy naphimnuszt. Legtöbbször
azért olyan elmélkedős-elgondolkodós-kicsitönmarcangolós dolgokat
írtam. Azt hiszem, ezt sem nőttem ki.
Hogyan lett Erdélyi Teából Galathea?
Hehe. Sehogy. Galathea fiatalabb, mégis hamarabb használtam. Eredetileg
volt egy tökéletlen anagramma az asszonynevemből, ami hasonlóan
hangzott. Aztán addig rágtam, míg előjött a mitológiai név. A
Néreida egyébként, nem Pygmalion asszonya.
Beszélnél arról, hol, mikor, mit publikáltál?
Nem mondom, hogy nem tettem ilyet, de nem jelentős. Inkább a honlapomnak
csapnék némi reklámot, ha szabad. A neve Tea-ház (http://teahouse.fw.hu),
ami nem tévesztendő össze a Város Teaházával. A Tea-házban fenn
van a fotóim egy része, és van egy-két link a Városban fel nem
lelhető írásaimhoz is.
Kedvenc műfajod, stílusod?
Nincs kedvencem. Sok van, amit szeretek, és gyorsan változik,
hogy mi a legkedvesebb. Versekben szeretem a halmozott szójátékokat,
amiken élvezettel kérődzök, meg a megdöbbentő képeket, amiknek
erejük van. Prózában az egyszerű történeteket, amik nem akarnak
nagyot meg meghatót mondani, mégis ütnek. Olvasóként a Városban
is az ilyen verseket meg történeteket keresem. És örök kedvenceim
az életrajzi meg kulturális elemekkel átszőtt útleírások, főként
ha Indiáról, arab országokról vagy Dél-Amerikáról szólnak.
Hogy írni? Verset azt nem tudok, de szoktam. Prózát könnyebben.
Nem tudom, milyen műfaj, vagy stílus. Írni úgy szeretek, ahogy
a Városban szoktam. Máshová persze írok máshogy is.
Mely műveid és miért állnak hozzád közel?
Olyanok az írásaim, mint a szappanbuborék. Rengeteg energiát beleteszek,
aztán elengedem. Akkor elindulnak a maguk útján, s egy idő múlva
ugyanúgy szét is pukkannak, mint a buborék. Már nem lesznek érdekesek.
Mindig az áll közel hozzám, amit épp írok. Mert abban még megvan
a lehetőség, hogy szappanbuborék lesz belőle vagy valami elcseppent
maszat. Többnyire azt teszem fel, ami már pihent egy kicsit. Addigra
elszakadok tőle. Ha újraolvasom, ismerős a szöveg, de már nem
az enyém.
Hogyan találtál rá a városra, mi az ami megfogott,
amiért jól érzed itt magad?Mondanám, hogy véletlen, de nem hiszek
a véletlenekben. Először a káosz fogott meg. Épp olyan időszakban
voltam, amikor megéreztem a mélyén bujkáló rendet. Aztán a Város
lakói lettek érdekesek. Nyitottak, bátrak, kreatívak, toleránsak.
És élveztem, hogy ez az első közösség, ahol nem vagyok kirívóan
furcsa, hanem teljesen átlagos. Pont annyira hülye, mint a többiek.
És ahogy egyre jobban beleláttam a dolgokba, egyre inkább érdekelt
a Város működése. Hogy honnan és főként hová tart. Mitől és hogyan
mozog. Végül is így keveredtem bele teljesen, és néhány levélváltás
meg személyes találkozás rádöbbentett, hogy vannak emberek, akikkel
ugyanazt álmodjuk. Úgyhogy maradok, amíg megvalósul, vagy véget
ér.
Hogyan érintett a Fesztiválverseny győzteseként
viszontlátni, viszonthallani az alkotásaidat színpadi feldolgozásban?
Izgalmas, lelkesítő és ijesztő volt, mikor megtudtam. Ijesztő
azért, mert sosem hallottam még így vissza magam. Az előadás aztán
részben megható volt és megnyugtató, mert a Szöveg Színház értelmezése
lényegében megegyezett az én szándékaimmal. Másrészt furcsa, mert
idegen volt a szöveg. Olyan: „aha, ezt már olvastam valahol”
élmény.
Milyen terveid vannak akár a magánéletben és
alkotói tevékenységed kapcsán a közeljövőre?
Csak úszom az árral és hallgatok a megérzéseimre. A világért sem
árulnám el, mit súgnak most. Inkább csinálom.
Tettél-e valamilyen fogadalmat és ha igen, mit
az új évre?!
Egyszer megfogadtam, hogy nem teszek fogadalmakat. Ezt az egyet
viszont azóta betartom.
|
