|
 Abie Nrml:
Pszichoreál útinapló önsajnálóknak
Van az a film, amit, ha megnézel, meghalsz. Emlékeztek rá? Ja, persze, ti nem láttátok. Na, ez valami ilyesmi. Apró különbséggel: ha elolvasod, nem halsz meg. De nem fogsz többé írni. Mert már nem érdemes. Ezért mesélem el most. Talán feloldja.
Rögtön az elején, azt hiszem, a történetről illene rövid összefoglalót adnom. Elmesélni, hogy a főhős egy délután arra ébred, hogy egyedül maradt a világban. Netán előadni, hogyan keresi az okot az utcákon, ismerősök lakásában. A valóságban, a virtuális világban, hallucinációkban, múltban és jövőben. Míg végül minden összefolyik, és az őrület rendszerévé olvad. Ezzel kellene kezdenem. De így túl egyszerű lenne.
Mert először egy vízió ragadott meg. Pontosabban egy arc. Már nem emlékszem, az én álmomból-e, vagy Stephen Kingéből került elő. Aztán olvastam és álmodtam. Azaz hallucináltam, tulajdonképp, hiszen ébren voltam.
Ez a könyv drog. Utazás az Aranypolgár hógömbjében, egy félelmetesen vonzó, másként orwelli világban. Amelyben a munkád és a lakhelyed (sorrend tetszőleges) határozottan és véglegesen hozzárendel egy kaszthoz. Ez határozza meg az életstílusodat, ismerőseid körét, lehetőségeidet - talán halálod módját és idejét. Majdnem mint a való világban. Ahol az elit fényesre vetített hátterek között, színes esők alatt él, míg a kasztrendszer alján állók a fogyasztói társadalom önkéntes rabszolgáivá válnak.
A főszereplő, úgy keresi a választ itt, álom, valóság, halál és őrület határán, mint Douglas Adams világegyetemista útikalauz írója az ismeretlen bolygók és idegen civilizációk között. Válasz van. Egyszerű, kézenfekvő, mint a negyvenkettő. Aki okokat keres, talán a tények elől menekül. Az őrületbe a félelem (és a jól kiérdemelt börtön) elől. Az őrület pedig helyénvaló, sőt normális ott, ahol a hétköznap egy LSD tripre, méginkább Burroughs Meztelen ebédjére emlékeztet.
Mert egyedül maradni a világon eleve őrület. Határ Győző szerint (Éjszaka minden megnő, 1972) egyenesenhalálos őrület. Ez a könyv mégsem a meghalás története. Inkább egyfajta reakció a halálra. A miénkre vagy a főhősére, az ennél a pontnál már igazán mindegy. Itt már az álom, emlék és vízió összemosódik a virtuális és valódi valósággal, a valódi fogalma kaotikussá válik, mielőtt végképp értelmét veszti. Előírás szerint átmegy a felbomlás minden stációján, amit a Tibeti könyv és Bob Fosse Mindhalálig zenéje felsorol. Kételkedik, dühöng, ellenáll, beletörődik, mélységes önsajnálatba esik. Önmagából kifelé menekül, s közben összehúzódik, bezáródik és felbomlik (megbomlik?) lassan önmagában. És végül feloldás, megoldás - vagy egyszerűen oldás - helyett: az élet megy tovább. Mert nincs is olyan, hogy végül.
Csak pár tény van, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, lévén az effélék makacs dolgok. Tény például, hogy olyan szó, hogy pszichoreál nincsen. Van pszichedelikus és van reális. És a kettő keveredését is biztosan hívják valahogy.
És tény az is, hogy a mű keletkezésekor, azaz 2031-ben, a szerző vagy félmillió mélcímre postázta naponta pszichoreál naplója újabb fejezeteit. Én azonban egyetlen mélt sem kaptam. Bár lehet, hogy ebben aztán nagyot tévedek.
Tény még, hogy mire végül halvány képem lett arról (most majdnem azt írtam, megtudtam, pedig nem), miért fontos a címben szereplő nyár, már nem emlékeztem rá, miből gondolom, hogy létezett.
És tény az is, hogy Stephen King miatt kezdtem olvasni. Pedig Stephen King átverés. Csak egy pont egy jól megkonstruált mátrixban, amelyben végül elvesztem.
Ez a könyv drog. Húsz éve betiltották volna. Húsz év múlva talán legalizálják. Mindegy, különben, PR szempontból mindkettő jól jönne a műnek, és annak, aki olvasni akarja. De így, megtűrve, csak belenyugszunk, mint a haldokló végül: legyen. Aztán szépen elvonóra megyünk. No ezért mesélem.
Hidy Tamás: 2020 esős nyara
(Megjelent a szerző magánkiadásában, az Első Kötet Műhely gondozásában, 2031 előtt)
|
