|
 Abie Nrml:
Kerribredsó és a farkasok
Most, mielőtt komolyabban belelendülnék, hadd közöljem egyszer s mindenkorra: nem írok irodalomkritikát.
Tekintve hogy nem vagyok sem irodalmár, sem kritikus, s a kettő valami perverz keveréke
végképp nem. Olvasó vagyok – egyre inkább "csak" az. Csakis ezen az alapon tartom fenn a
jogot arra, hogy ne csak legyen véleményem, de ki is mondjam azt, tekintve,
hogy úgyse bírnám ki, hogy ne.
Mert itt van például a kérdés:
miért is imádjuk mi Kerribredsót meg Bridzsitdzsonszt? Merthogy szinglik,
először is és legfőképp. És mint ilyenek, tele vannak olyan életbölcsességgel,
tapasztalattal meg miegyébbel, ami az egyszeri, nem épp (de azért majdnem)
szűzen férjhezmenő háziasszonyt a falhoz
csapkodja. Meg hát a hőn irigyelt szabad(os)ság, amire úgy vágyunk, míg a
nyakunkba nem szakad. De milyen jó is mást nézni, ahogy küzd vele.
Nem is csoda, ha ilyen várakozás
után a szélfútta, bő ingben, széttárt karral álldogáló embert ábrázoló borítóra
nézve meglepődtem. Ez persze csak addig tartott, míg rá nem jöttem, hogy – bár
fejjel lefelé is jól olvasok – mégis jobb, ha nem fordítva tartom a
könyvet. És itt kezdem elölről.
A borítón egy punci van.
Nevezhetjük vénuszdombnak, képzelhetünk bele akármit (jobb, ha ehhez a
gondolathoz idejében hozzászokunk), az
attól még egy punci. És az igazat megvallva, eleinte azt gondoltam, nemcsak a
borítón, de belül is punci van. Azaz a szerző indexkori vaginális
publicisztikáinak gyűjteménye.
Gyorsan olvasom. Szokom a
stílusát – gyerekesen szemtelen, keretbe feszítetten tömör. Valahogy mégsem.
Hiába keresem, miért. Pedig afféle ellenállás nincs bennem, ami visszatartana a
baszós publik élvezetétől. Talán csak a fel-fellángoló antifeminizmust sokallom
picit.
Az ötödik menetben kezdek
sorsközösséget érezni a szerzővel: a BRFK-t
(Boros-Rockos FérfiKutya) magam is
ismerősnek vélem. Új lendületet véve olvasom tovább, mint egy hímtagtípus
katalógust, s mire a fejezet végi Összefogamzáshoz
érek, már tudom, rokonok vagyunk valahol. Ha másképp nem, valamelyik
(ex)hímtagunkon keresztül – hogy mondják ezt? tengelysógornők?
Az Utazás a G-pontok körül már eleve ígéretesen hangzik. Az első két
menet után rákészülök: mi jöhet még itt?! Aztán ismét hullámzásra késztet. Néha
viszolygok az okosságokat olvasva, néha magamra ismerek a
szerencsétlenkedésben. Néha a kettő valami igazán egészséges elegye, amitől
végül mégiscsak jólesik. Megszeretem, mert ugyanazt a farkast, ugyanazt az
ünnepet, ugyanazt a havat, ugyanazt a betegséget látja – mégis máshogy, mint
én. Szeretem, mert nem akar okosat mondani, meg jót, meg szépet. Csak megéli,
megírja – egyszerűen, keretbe feszülő tömören, csipetnyi öniróniával,
könnyhullató romantika nélkül, mégis csajosan. Nagyon csajosan.
Aztán, szinte végül, jönnek a HétközNapos Oldalak. Itt már
együttérzek. Együttélek legalábbis a szöveggel, ahogy a szerző él együtt
emberével, még a vég kezdetén. Már úgy figyelem, ahogy nőrokonát figyeli az
ember: hümmögök, mosolygok, drukkolok neki. És győz végül. Meg veszít is.
Veszít egy mocsármeleg kapcsolatot, és megnyeri önmagát. A nőt, amiről úgy
érzem, végig ott lapult az antifeminista okosságok közé szőtt önironikus háló
alatt. A bonyolultan egyszerű, bután néző, magabiztos, szeretnivaló, okos, szeretetre
vágyó nőt.
Fogalmam nincs, merre indul, mikor kiemelkedik a lapok közül. Fogalmam
nincs, készen van-e. De tudom, hogy szárnyalni fog, zuhanni, és szárnyalni
megint. Mert már látom a szárnyát, mert láttam, ahogy kifejlődik az első
betűtől az utolsóig.
Szegedi Nóra: Vénuszdombi mesék
(Megjelent a szerző magánkiadásában, az Első Kötet Műhely gondozásában)
|
