Clown: Sancta Simplicitas

Volt egyszer egy fiú, akit úgy hívtak, hogy Marcipán.
Nem kell avval foglalkozni, hogy ki és miért adta neki ezt a nevet, mert viselője egy teljesen érdektelen személy, aki csak mások terhére volt, ha meg próbált beilleszkedni a társaságba. Nem, hogy csak nem hagyták őt érvényesülni, még át is tiportak gyengéd érzelmein, galád szavak patáival és közben korbácsolták kiszolgáltatott testét. Büszkeségét ugyan magába fojtva élte életének megaláztatást, nyújtó napjait, amit mások sikertelensége és magasra tornázott egója okozott neki. Emiatt soha sem sírt, mert büszkesége nem engedte, de viszont szomorú volt és bátortalanná vált másokkal. Gyerekkora óta mindig ő volt „minden baj okozója”, bűn bakja, ha például valaki beteg volt a faluban, ha esetleg járvány tört ki, ha valaki szerencsétlenségben halt meg, ha valakinek rossz napja volt de leginkább, akkor vádolták és átkozták őt, amikor valaki nem volt meg elégedve külsejével. Ezért az ilyen hiuság által kiváltott indulatok gyakran repültek, nagy kövekre kötözve vályogházuk romos falának. Mert sokan úgy vélték, hogy szépségük azért hagyta el őket, mert Marcipán féltékeny volt mások „tökéletességére” és tudat alatt átkozta és rongálta egójuk által táplált gyönyörüket.
Marcipán egy jámbor, szótlan, aranyos gyerek volt, akiből hiányzott a határozottság és a bátorság. Nem volt képes nagy tettekre, mert mindig gátolta őt, egy ideológia, amit egyből szembe állított a feladattal. Így azt gondolta, hogy ezzel mindent meg lehet oldani, mert ezek az eszmék a Minden fölé emelik őt, ha hagyja érvényesülni az életben a kiskapus szabályait, amit magának tulajdonított, mert úgy érezte, hogy ő az egyedüli ember, aki ezt be tudja teljesíteni.
Nem voltak barátai, pedig nagyon vágyott arra, hogy valakivel beszélgethessen, aki szereti őt, aki nem néz rá undorral és közönnyel mert más volt a többi embernél. Nem volt senkije sem, akivel megoszthatta volna gondolatait, akivel ünnepelhette volna a születésnapját vagy a karácsonyt.
„Az Ótvaros”. Így csúfolták őt, ha éppen kimozdult szegény Marcipán a háza védelméből, amikor néha-néha lemerészkedett a patakhoz, hogy beszélgethessen a tükörképével és helyi leveli békákkal.
A helybeli kölykök „Gólyának” is nevezték őt, bár ezt a jelzőt a legkegyetlenebbek használták előszeretettel. Ugyanis Marcipánnak amputálták mindkét lábszárát, mert csecsemő korában egy kóbor kutya cafatokra rágta mindkét lábfejét, amikor egyedül maradt a kertben a babaágynak szolgáló pokrócon.
Édesapját nem ismerte, soha nem találkozott vele. Ezért sokszor alaposan vizsgálgatta az utcán járó-kelő embereket és a faluba betévedt idegeneket, hogy hátha felfedez valami hasonlóságot rajtuk és közte. De csak az ablakból nézhette azt a napi egy embert, aki elhaladt a vályogház előtt, mivel a falu szélén laktak. Ki merészkedni pedig csak éjszaka mert az utcára, hogy ne lássák „Gólyalábain” való ügyetlen egyensúlyozását.
-„Isten útjai kifürkészhetetlenek”
Édesanyja mindig ezt válaszolta Marcipánnak, ha kérdezte, hogy hol van az édesapja. De Marcipán soha nem érte be ezzel a kevés magyarázattal, így egyszer édesanyja kifakadt és érzelmektől remegő hangon ezeket a szavakat mondta, „Istennél jobb apád nem is lehetne, pici Marcipánkám…”.
Harminchét éves korában Marcipán még mindig, nap-mint-nap megállás nélkül céltáblája volt mások sikertelenségének és elégedetlenségének, így hát elhatározta magát.
Szíve kalapált a gondolattól, teste remegett az izgalomtól, és a kavargó sebes gondolatoktól pedig rángatózott néha-néha, a verejtékes teste.
Egy nap, amikor már extázisában fuldoklott a tiszta meg szokott földi értelme és nem bírt uralkodni magán elindult bicegő „gólyalábas dülöngélő járásával a tervbe vett helyszínre, hogy ott a tettek mezejére léphessen.
Belépett abba a helységbe, ami az utca sarkán volt. Ezt a kopott és sáros falu tégla házat látta a szobája ablakából, ha éppen kinézett a koszos és poros üvegeken keresztűl a színes világba. Ez a kis lerobbant de még komorságát őrző ház egy bolt volt. Különböző dolgokat árultak itt. Érdekes alakú göcsörtös fákat, kitömött állatokat, kardokat, régi könyveket, amiket por lepett be, különböző vastagságú pergameneket, ismeretlen eredetű és gnóm rovarokat, amiket befőttben tároltak, fűzsereket és porokat, üveggolyókat és régi letűnt korok gyermekeinek az eltűnt játékait is meg lehetett találni a helységben.
De minden héten más jellegű dolgok voltak a boltban. Volt amikor semmi sem. Amikor üresen állt a benti helység akkor csak azok az emberek tévedtek be, akiknek előre meg volt írva a sorsuk.
Marcipán belépett a boltba. Megbotlott a küszöbben, de próbált úgy csinálni, mintha lehajtotta volna fejét tisztelet gyanánt a bentebb tartózkodó uraknak, embereknek. De bent nem volt senki sem. Megállt a patinás és büdös pult előtt. Miután tett még egy pár bátortalan lépést ,oldalra és utána vissza, így szólt.
-Jó… jónapot kívánok. - mondta halovány hangon a pult mögötti homályba. Szavai halkan kúsztak bele az ürességbe.
Valami megmoccant ott, ahol vélni lehetett egy egységesen körvonalas sötétebb alakzatot, ezzel további beszédre késztette Marcipánt a félelme és a zavarodott lelke.
-Vásárolni szeretnék valamit. -szólt nyugtalan hangon Marcipán.
Az eladó előbukkant a sötétség burkából így fény vetült az arcára, szarvai voltak és sima szabályos formájú arca. Szemgödre üres volt, orra pedig egy picit kampós.
-Igen?! Vásárolgatni szeretnél? Nézz körül, nem látsz semmit!!! -mérgesen és agresszíven beszélt az eladó, akinek szarva volt – Itt csak Te kínálsz! Csak az van, amit Te hoztál, amit Te kapsz, majd és amit én kérek cserébe.
Marcipán összehúzódott egy picit a félelemtől és a szégyentől. Úgy érezte, hogy megint a lelkébe tiportak. Szólni akart de nem mert.
-Siess már, mert kitépem ócska falábaidat... - suttogta az eladó, akinek szarva volt, és mélyen Marcipán szemébe nézett üres szemgödrével.
Marcipán töprengett egy darabig hogy mit mondjon, de végül, ahogy gondolta úgy mondta egyszerre gondolataival.
-Jó napot…- köszönt még egyszer zavarában - remélem érteni fogja, hogy mit szeretnék…,szóval egy „Tiszteletet parancsoló megjelenést”.Azt szeretném, hogy az emberek tiszteljenek már a tekintetem miatt is. Azt, hogy ha kimegyek az utcára, elszaladjanak előlem és féljék a mozdulataimat. - hadarta el a Marcipán miközben a kérges falábát nézte zavarában.
Ez alatt az eladó, akinek szarva volt visszabújt a karosszékébe és ismét nem lehetett látni belőle semmit. Kutyák csaholtak a raktárban, emberek üvöltöztek egymással, gyerek sírás hallatszott az egyik lelakatolt fiókból és víz csordogáló igedesítő hangja zakatolt Marcipán dobhártyáján. Épp szólni akart , amikor újból előtolta pofázmányát az eladó, akinek szarva volt, de e helyett egy körülbelül százharminc éves öreg vén idős ember totyogott ki a homályba és elcsukló de kellemesen mézes mázas hangján így törte meg a csendet.
-Itt van, amit kért tőlem, most már az öné tisztelt uram. Szolgája vagyok, és rendelkezzen, kérem felettem. - mosolygott a vén. – Hozzak inni, vagy miután itt hagyja a nevét? –kérdezte az alázatos öregúr.
-Kést!!!
-Azonnal!- az öreg olyan gyorsan sietett, ahogyan csak tudott.
-Hozzál egy éles kést!!! – üvöltötte utána Marcipán.
Az utcán csend lett, sötét volt. Marcipán fogta a gyertyát, ami a ragadós asztalon állt és meggyújtotta. Lángjai nem táncoltak, szomorúan és mereven lógtak az égnek felfelé. A lángokból szikrák csaptak fel néha és kóboroltak el az ismeretlen fény erdőbe.
Ez alatt az öreg visszaért az éles késsel és Marcipán kezébe nyomta a hideg markolatot. A kéz felizzott. A vas rozsdás volt és nyirkos, de olyan éles, hogy egy gyémántkövet is egyenes szeletekre lehetett vele szelni.
-Fordulj meg és vedd le az ingedet!- mondta Marcipán sziszegve.
A bácsi ledobta a karos székbe a vászon inget, amin volt egy nagy penész folt, és megfordult. Háttal állt és bizalommal várta a történéseket, mintha tudta volna előre mi fog következni. Bőre egy ázott rongyként lógott róla mindenhol, de hátán kilapult és sima volt.
Marcipán szép lassan higgadtan belevájta a kést az öreg vizes bőrébe és beleírta szép nagy betűkkel a nevét. A kést eldobta a sarokba és ráköpött a földön heverő véres gombócra, ami nyöszörgött a fájdalomtól
- Kíván még valamit uram?- kérdezte nyöszörgések közepette az öregember.
- Nem. –és kilépett a boltból Marcipán az üres utcára. Ügyetlen mozgása nem zavartatta. Büszkén nézett vissza a boltra.
Ez alatt az öregúrból megint a régi lett, az eladó, akinek szarvai voltak. Felállt és megivott egy pohár romlott tejet. És beült a karosszékbe, amin nemrég még a penészes póló hevert. A bolt újból teli volt érdekes dolgokkal. Egy kis labda mellett egy kitömött farkas állt. A farkas mellett pedig egy nagy dunsztos üvegben két kis lábszár lebegett. Az üvegen lévő címkén egy név volt… Marcipán lábai voltak.
Másnap Marcipán a sakkozó urakhoz igyekezett, hogy bosszút álljon az elmúlt évtizedek gyalázatáért. A parkban a fák alatt álló asztaloknál emberek ültek és sakkoztak. Ez egy helyi szokás volt. Mindenki munka után ide jött ki, hogy játsszon egy jót miközben kellemesen, pihenget a juharfák alatt, és végig gondolja a napot.
Marcipán eltökélt volt. Az indulatok elbódították az agyát miközben könnybe lábadtak szemei. Bosszús volt. Azok a képsorok játszódtak le benne, amiket gyerekkorában átélt. Egy kutya vakkantott fel. A távolban egy farkas vonítását lehetett hallani. Marcipán csonk lábaiba fájdalom szökött. Az emlékek leperegtek hamar, most már csak a könnyek maradtak és a düh. Büszkén járt és testét is úgy tartotta, de közben az utat nézte.
Már közel volt a sakkozó emberekhez. El is tervezte, hogy miként fog lecsapni rájuk. Olyannyira átélte a mozzanatokat, amik agyában játszódtak le valóságként, hogy teste akaratlanul is megrándult. Kibillent egyensúlyából és meginogott. Könnyes és homályos szemeivel újból a sakkozókat szemlélte. Becsukta szempilláit egy hosszabb időre és már ugrani is készült. De ahogy kinyitotta szemeit még abban a pillanatban egy erős ütést érzett a halántékán.
Valaki fejbe dobta őt egy komplett sakk-készlettel. Az erős bükk doboz éle belevájódott a bőrbe. Az ütéstől megszédült. Vér ízét érezte a szájában, pedig oda nem került vér. Mielőtt még föl eszmélt volna és kinyitotta volna szemét valaki teljes erőből orrba vágta. Háttal zuhant az éles kődarabokra. Kezét lehorzsolta az egyik ilyen éles szikla törmelékben. Hasára mintha rázuhant volna egy ház, úgy taposott bele a gyomrába valaki. Az üvöltözések és szitkozódások alapján Marcipán tudta, hogy az összes ember itt van, aki ma este kijött sakkozni. Tudta, hogy minden egyes ököl sujtás után jön a következő. Falábait letépkedték, és azzal csapkodták az arcát. Az alsó és a felső szemfogak befordultak a szájüregbe. Érezte, hogy valaki kést döf az oldalába. Pedig csak két bordája tört el egy nagyobb rúgástól. Zokogott. Köpések és nagy kődarabok repültek testének. Sírt. Már üvölteni akart a fájdalomtól, amikor valaki egy nagy és hideg kavicsot beletömött a szájába.
Három órája verték már, amikor Marcipán a lassuló ütések közt egy mondatot nyögött ki.
- Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!
Az ütések zivatarként zúdultak újból a testének minden pontjára. Kegyetlen szavak helyett inkább bordáit tördelték tovább és arcába rugdosták a közelben lévő köveket.
A kilencedik óra táján Marcipán újra megszólalt. Már alig tudott artikulálni úgy szétverték az állkapcsát.
- Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.
Marcipán meghalt. Kiszenvedett, mint egy utolsó korcs kutya.

Ott állt a semmi közepén és utolsó szava még mindig erősen visszhangzott. Aztán csend volt. Marcipán elfelejtett mindent, nem volt képes gondolkozni, de tudatában volt, hogy Ő most valahol van.
A nagy fehérségben csak a csönd volt, ami felfoghatóvá vált számára. Kiáltott egyet de nem hallotta. Mozogni sem tudott. Feje csak egy irányba tudott nézni. Nem tudta megnézni a testét, amiről esetleg gondolatok jutottak volna eszébe. A szemét nagyon zavarta, hogy nincs egy olyan pont, amerre csak nézni tudott, amin megpihentethette volna nézését. Így hát becsukta egy idő után.
Csak a visszhangra tudott emlékezni, ami még ide kerülése első perceiben csengett füleiben.
- lelkemet… a lelkemet.


„Édes illatú, szarvasbőr gyeplőt szorítva
vágtatunk ketten erdőben s bozótvilágokban.
Körülöttünk patakká olvad a hideg hó,
s jégcsapként fagy meg szívűnk a vadon hideg leheletétől.
Egyikünk elesik s nem kel fel többé soha.
Arcunk s tetteink szép lassan feledésbe merülnek.
Elhullnak azok is kik mélyen, tudatlanul, őrizték feltámadásunk titkát.
Temetés nem lesz, csak hó és jég.
Könnycsepp sem, mely hóvirágunkat éltetné.”

Hozzászólások