Iványi Róbert: Három írás
máglyán szúrtam a Halált
visítva, kényszerűségből tört elő
szemöldökéből a nevetés,
ködös köldökén keresztül
robbantottam életre gyönyörű mosolyommal...
* * *
Szürreálvetítés, zsákvászonra
Pereg a vászon a film előtt: az idő lassú csikorgások közepette leáll. Meghajlanak a mozdulatok a fényben, az árnyékom feláll a csendből, kialszik az utcára, a szélbe, majd lebegve a tenger felett, végigheveredik a nap sárga arcán. Napfolt.
Egy nő végig vers önmaga. Napfolt leemel, agyaggal tapasztom be helyét, s az árnyékom önmeggondolva mégis visszaül a csendbe. Lábvízből építem magam újra, árnyékomat ködöm mélyére öntöm, s mindezt ragyogással tarkított acéllal illesztem keretbe. Nem merek felnézni a vászonra: a vakító, sárgásfehér felület túl könnyen vetné nekem oda, senki vagyok. Pedig valójában tükör vagyok a vászonban, s én vetem oly könnyen az embereknek, senkik. Ami hát nyilván nem így van, hogy is lehetne, hisz ők nem tudják, a vászonban tükrök ők, melyekbe ha belepillantunk tudjuk meg, kik is vagyunk valójában. Mindezzel csupán ahhoz a tényhez kívántam megérkezni, hogy a két tükör egyet alkot: pereg így ki a tükör mélyéről a film, s a mi nehéz ködünk valójában pedig semmi különös, csak éppen nem tudunk e filmről. Marad hát a vászon, az árnyékom kószál a székek alatt, valaki feláll és felkapcsolja végre az időt. Később eltűnik a vászon is, bábarcunk megnyugodhat végre, most – így már – csupán azt kéne kiderítenünk, miért vagyunk itt, miért is zártak össze minket e messzi, idegen tájakon.
* * *
A Mester. A Tanítvány.
pillanat-sztori
Elkezdődik.
A tehetség befolyt a szobába, lerongyolódott karjai súrolták az államat, az idő végtelenné lassult, de mégis, mégis ki mondja meg nekem, hogy én ilyesmivel foglalkozzam, mikor szerényen szörnyű arcán ugyanúgy látszik: ő sem akarna az lenni, ő sem itt lenne ugyan de nem tehet mást, ezt mondták neki az oviban a bölcsiben anyja hasában és előtte is…
Beléptem hideg ablakcseppekkel államon a szobába, és ő tudta. Nem kellett végre elővennem azokat a rohadt papírokat és floppy-kat, nem kellett beleszólnom végre valakinek a fejébe akinek halvány érintése sincs a valósághoz, az első, akivel egyszerre lassultunk hozzá a feladathoz. Sajnáltam persze, hát hogyne, neki sem itt kellett volna most lennie, finom tavasz rajzolt éppen valamit az arcára, egy gyermek szelíd nevetése szaladt föl a halántékáig, s végig egy hűséges asszony nézett farkasszemet velem rajta keresztül, én pedig szégyelltem magam az élet, és a halál előtt.
Tudja, hogy tudom. Nem kell mentegetőzni, kritizálni, kimosni egy embert önnön szentté avatásának mocskából, viszont azt hiszem bennragadtunk egy időcsíkban, de talán nem is baj…
Látom rajtad, hogy tudom, csík a szemed haza, de most egymás családja vagyunk, és amúgy sem telik az idő velünk tudod te is, hisz megérintem az arcodat. Jól van, érintsd hát, az ilyen pillanatokért is tartanak minket, kielemzi majd egy kolléga ötvenvalahány év múlva visszaemlékezéseiben, de most csak maradj, ne szédülj el, tartalak.
Köszönöm e pohár figyelmet, de csak egy pillanat volt, már jobban vagyok. Indulok tovább, az ablakcseppjeim sürgetnek, rajtuk ülve lógatom a lábam kényelmesen, zenélek, álmodom, és tükörszárnyasaim bárhová, bárhová elvisznek, ahová csak akarom.
Pillanat vége.
|
