Lyrian: A Falka...
Megint álmodtam velük. A Falkával. Hason csúszva, vinnyogva vonszolták magukat, kaparva a havat. Bundájukra ráfagyott a piszkos lé. Némelyik lábán véres seb tátongott, szemük kiéhezetten meredt előre. De mentek, keringtek az Alak felé. Éreztem az arcomba csapódó fenyőágakat, szúrtak a tüskék, amikor lenéztem, farkasmancs tiport lábam helyén a jeges földön...a többiekkel, síró torokkal vonyítottam a Holdnak...és közben vonzott magához az a homályos Lény, de nem mertem, megint nem mertem...pedig hívott...láttam, ahogy int a fejével, sugározta felém a melegséget...de én csak hátráltam...táncoltam a hóban...visszafelé, a rengetegbe, a homályba, a sötétségbe...
Izzadva, csatakosan ébredtem. Féltem. Belefúrtam a fejem a párnámba, beletekeredtem a takarómba, mint ilyenkor mindig. Majd felugrottam, a tükörhöz rohantam. Hülyének éreztem magam. Napok, hetek óta rettegek, nyomasztanak a nappalok, nem találom a helyem. Belülről éget a semmi, aminek nem tudok nevet adni, és fájok. Nagyon fájok. Azt mondta valaki, én vagyok a Vándor. A Kiválasztott. A Hírvivő. A 13-ból az egyik. A Farkasok közül. Nem tudom, még nem érzem a változást, amiről beszélt, csak az ürességet.
Hajnalban elővettem a köveim. Fénytelenül estek ki a kis bőrzacskóból. Borostyán, zöldmoha, hegyikristály, rózsakvarc, füstkvarc, gránit, holdkő...egyik tenyeremből a másikba pergettem az alaktalan darabkákat. Ők választottak engem. Nem én őket. A marokkövem pár perc alatt forró lesz a tenyeremben. Megtisztítottam a "lelküket". A Nap sugaraival. Feltöltődtek. Újra ragyoknak. Megint élnek.
Várom a Megszületést. Kiváncsi vagyok, milyen érzések fognak eltölteni, amíg "síkotlépek". Nem félek a fájdalomtól. Már nem. Csak a félelemtől félek, a saját félelmemtől. A Falka vár rám...és ha közéjük merészkedem, soha többé nem lesz magányos a lelkem...
|
