Sankoneri: Fenekeddel játszom
A hasadra fordítalak. A fenekeddel játszom. Bokszolgatom. Mit csinálsz, kérded. Pszt. Nyugi. Pofozgatom. Néha túl erősre sikerül, mert azt akarom, hogy csattanjon. Nem fájdalmat akarok, csak csattanást. Felszisszensz. Nem tudom, hogy a fájdalomtól, vagy valami meg nem magyarázott kéjtől. És nem is érdekel. Hagyod. Remeg a hús. Gyúrom, mint a tésztát. Tudom, hogy azt nem szereted annyira, de nem akarom kihagyni. Nem csinálom soká, most már csak a tenyeremmel formázgatom. Százszor szaladnak végig rajta az ujjbegyek. Majd tenyér éllel szeletelem. Azt mondod, beteg vagyok, de nem zavartatom magam, mert nevetsz. Jobban szereted a seggem, mint engem, mondod. Kicsit igazat adok neked, de nem bántanálak meg. Felnevetsz, az jut eszedbe, hogy néha magam elé küldelek kocogás közben. Azt mondod, jól tudod, miért küldelek előre. Mondom, hogy sose csináltam titkot belőle. Ez igaz, nyugtázod. Talán neked ez a szerelem, mondod aztán. Nem válaszolok. A fejed a karjaidon nyugszik, a szemed becsukod, különös mosoly játszik a szád szélén. Tűröd, ahogy paskolgatom a feneked.
Az egyik partján kirajzolódik a tenyerem vörös lenyomata. Csak utána a csattanás. Felsikoltasz. Megugrasz, de lefoglak. Én vagyok az erősebb. A lepedőn tartalak. Rugdalózol. Kispárnának használom a fenekedet, finoman fektetem rá az arcom, hogy a borostám ne szúrjon. Nem törődöm a kapálózással. Simogatom az izzó bőrt. Megnyugszol. Puszit nyomok rá, és simogatom tovább. Nem, nem akarom, hogy megfordulj, maradj csak így. Talán neked ez a szerelem, hallom újra egy perccel ezelőttről. Nem, nem az. És nem is az elrejtett hím vergődő, késleltetett vágyakozása. Pusztán az, aminek látszik. Én vagyok, amint a fenekeddel játszom.
|
