Scharle-Breznay Márta: A nőt
- Feleim, csináljatok valamit!
- Pontosan mire gondolsz, felség?
- Na, tudjátok csak ti, csináljátok.
A King végignyúlt a pamlagon, szájába vérszínu szoloszemet hajított. Felpillantott az aranystukkós mennyezetre és megelégedetten sóhajtott. "Micsoda lángész vagyok is én!" kiáltotta némán önmagában, és lehúnyta a szemét.
Zene hangzott fel a háttérbol. A King összevonta szemöldökét, és felpillantott.
- Mi az istennyilát balfékeskedtek ti ott!?
- Urunk és parancsolónk, csak úgy gondoltuk...
- Gondolni kevés, tudni kell... - vágott közbe a King félhangon és olyan arcot vágott, mint egy nyúzottképu angol lakáj.
- Igen, igenis, felség - szólt a szolga kétségbeesetten, amikor a King elmeneszto mozdulatot tett a kezével.
- A not! - motyogta a felséges úr unottan. A szolga megkönnyebbültnek látszott és hajlongva elsietett.
Alig telt el egy perc, behozták: A not. A not fura képzodmény volt. Elso pillantásra úgy nézett ki, mint egy bearanyozott mosdóállvány. De minél inkább figyelte az ember, annál kevésbé hasonlított önmagára. Az álványon néhány lyuk díszelgett, rendeltetésük ismeretlennek tunt. A tálcából néhány csáp növekedett kifelé, egyre inkább vaskos liánokra emlékeztettek.
A King félárbócra eresztette szemét, és intett, hogy A not jöjjön közelebb. És A not jött. A bearanyozott állvány hihetetlen puhasággal siklott a King felé, majd mintha a tenger hullámát utánozná, átbukott a fekvo uralkodón, és teljesen beborította aranyporral. A szolgák kétségbeesett arccal álltak a pamlag körül, egyikük-másikuk az ajtó felé pillogott. De a King nem kegyelmezett, nem menesztette el oket.
A not közben már bugyborgott. Ráolvadt a King nadrágjára, és leolvasztotta hímtagjáról a ruhadarabokat. Aztán, mint egy puhatestu csúszómászó, körbesiklott az uralkodó falloszán, szétterpesztette a kis nyílást rajta, belebucskázott és beleolvadt, lecsusszant a húgycsövön, egészen az uralkodó prosztatájáig. Ott felduzzadt, és marcingolni kezde a marcipánszív alakú szervet. A King nyögött a kéjtol, de arca továbbra is unott, felsobbségteljes maradt.
A szolgák a cipojük orrát nézegették.
A not nem nyugodott. Tovább siklott, vonaglott a felséges úr nemi szervében, elkapta a következo nyílást, ami a herékhez vezetett. Belebújt, meghempergett az ondómaradványokban, amik legutóbbról maradtak itt, és kúszott tovább. Idoközben már osztódott is, több irányban folytatta útját. Kitöltötte a húgyhólyagot, puha, aranyló testével nekifeszült a falaknak, hogy a King most végre enyhén összeszorítsa a száját, mint akinek már nagyon kell...
A herék felé vette útját. Mielott beléjük mart volna, egy pillanatra megállt, és hatásszünetet tartott. A King arcán feszült csend jelent meg. A not élvezte a csendet, csak kuporgott, vihogott magában.
A szolgák arcán végiggurult az elso izzadságcsepp. Vagy kínos könny.
A not olyan sokáig várt, kitartott vigyorogva, hogy az uralkodó már kezdett aggódni. De aztán kimeresztette karmait, és élesen a herékbe merítette. A King felvonított. Végre, gondolta A not. Markolászta, gyurögette, tépdeste hegyes kis fogaival csócsálta a keményre riadt heréket. Miután két jókora üreget vájt bennük, a fejére húzta mindkét herét sapkának.
A King haldoklott, arcán üdvözült mosoly ült.
A szolgák ájultan feküdtek szanaszét.
A not pedig peckesen kisétált a felséges uralkodó hímvesszojébol, két fején úriasan viselve a here-turbánokat. Szétnézett, elégtétellel nyugtázta és egy adatlapra regisztrálta a tényeket, majd szétvetett lábakkal, ondótól csöpögve-szörcsögve elhagyta a tróntermet.
|
