Vissza az előző oldalra

Részlet A tenger illata című könyvből

Ekkor látták meg a pecabotokat. Nem lehet tudni, hogy miféle halra találták ki, de a Fekete tengerben olyan hal biztos nem volt, amit ezzel az eszközzel ki lehetett volna fogni. Hatalmas, otromba jószágok voltak, durva kidolgozásúak, fémrészeik néhol már újonnan is rozsdásodtak. Három elemet lehetett összecsavarozni, így legalább négyméteres lett. A legvastagabb első rész kábé másfél méteres volt. Adtak hozzá egy olyan tokot, amitől az egészet hasonlóvá tette egy hosszú puskához, becsomagolva. Tulajdonképpen ez adta a vásárlási ötletet, mert ez biztos felkelti a bárisnyák figyelmét. Vettek hozzá egy-egy nagy orsót is, amit ha racsnira állítottak és kézzel tekertek, úgy szólt, mint egy géppisztoly. Horgokat is vettek, bár a választék elég furcsa volt. A kicsi horgok annyira kicsik voltak, hogy azokhoz nem volt megfelelő zsinór, a következő méret meg akkora volt, hogy azzal csak óriásbálnát, vagy a lokneszi szörnyet lehetett volna kifogni. A zsinór is közelebbi rokonságban állt a hajókötéllel, mint a horgászzsinórral. Nagy röhögések közepette összevásárolták ezeket az otrombaságokat, aztán elindultak a kikötő felé. Útközben még egy kis vodkával rásegítettek a hangulatra, ennek ellenére simán átjutottak a vámon. Ahogy beértek a kikötő területére, elkezdtek osonni, mintha bujkálnának és rejtegetnének valamit. Alig tettek meg néhány métert, felharsant a sípszó és pillanatok alatt megjelentek a női szörnyek. Óvatosan körbefogták őket és látszott, hogy bizonytalanok, nem lehet tudni mi van a tokokban. Nem is a gumibotjukat szorongatták, hanem a pisztolytáskáikat húzogatták előre, hogy kéznél legyen.
- Bujkálunk, bujkálunk?
- Mit csinálunk? - adta az értetlent Szőr.
- Mit csinálnak maguk itt? Kérem az útleveleket!
- Mi csak horgászni készülünk.
- Miiii?
- Horgászni. Tudja, így szoktak halat fogni - magyarázat jóindulatúan Szőr.
- Ne pimaszkodjon, mert bevitetem. Hol a fenébe akar maga itt horgászni? Itt nincs is víz! Hol van ide a Duna?!
- Erre nem is gondoltam.
- Na, elég volt! Kibontani a csomagokat! Nem, ide vele, majd mi kibontjuk!
Mindketten megfogták a tokokat, de Vili azzal a mozdulattal, ahogy átadta, tekert egyet a racsnin, ami éktelenül elkezdett kerepelni. Elég feszültek voltak ezek a női hústornyok ahhoz, hogy ez a hang pánikot keltsen bennük. Mindegyik a pisztolyához kapott; előrántották és csőre töltöttek. Fedezéket kerestek - csak az egyik maradt elöl. A pisztolycsövek a fiúkra meredtek. Kissé élesebbre sikerült a dolog, mint ahogy Vili szerette volna. Lehet, hogyha egy-kettővel többet kattan a racsni, akkor ezek lőnek.
Nem lehetett tudni, melyikük ijedt meg jobban, a tengerészek vagy a nők, de a két fiú azonnal égnek emelte a kezeit, földre dobva az egész horgászfelszerelést. A nők elszánt arccal meredtek feléjük és alig várták a pillanatot, hogy tüzet zúdítsanak rájuk. Egyetlen bárisnya - aki nem ugrott fedezékbe - jött rá, hogy egy idétlen viccről van szó, hogy a fiúk csak szórakozni akartak. Gonosz mosoly futott át az arcán.
- Fegyvert emeltetek szovjet rendőrökre? Ezért életfogytiglan jár!
- Hiszen ezek horgászbotok... - próbálkozott Szőr, de a bárisnya nem hagyta.
- Ha én azt mondom, hogy puska, akkor puska!
- De...
- Azt akartad, hogy puskának nézzük, hát most annak nézzük! Bilincseljétek meg őket!
- De hiszen ezek tényleg pecabotok, elvtársnő! - szólt bambán az egyik bárisnya, aki akkor bújt elő egy ócska láda mögül. Lábával rugdalta a földön fekvő tokot, amiből már kibújt a pecanyél.
- Ezt mondom én is... - próbálkozott ismét Szőr.
- Neked kuss legyen!! Majd én megmondom, mi legyen veletek. Te csak töprengj azon, hol is akartál itt horgászni.
- Hiszen itt a hajónk...
- Kuss legyen, hát nem tudod befogni a szád!! - kiáltott rá a bárisnya.
- Mondd már nekik, hogy csak vicceltünk! - súgta neki oda Vili, magyarul.
- Mit gondolsz, miről győzködöm őket? - csattant fel Szőr. - Ezek még soha nem hallották azt a szót, hogy vicc.
- Nem dumálunk idegen nyelven! Ha tudsz oroszul, akkor beszélj úgy, vagy hallgass!
- De a barátom nem beszél oroszul, csak én!
- Akkor neki kuss legyen, te meg csak velem beszélhetsz! Megértetted?!
- Értettem, de ezek akkor is csak pecabotok.
- Melyik hajóról jöttetek?
- Magyarok vagyunk.
- Aha, szóval még csak nem is valami kapitalista szerzetek vagytok.
- Nem hát! A Vili még párttag is! - Ha Vili ezt értette volna, lehet, hogy Szőr rosszul jár.
- Na, hol az a hajó?
- Itt van nem messze, csak innen nem látszik.
- Menjünk, beszélek a kapitánnyal.
Érdekes látványt nyújthattak. A két - az ijedtségből már majdnem magához tért - fiút hat nagytermetű bárisnya kísérte. Ötnek a kezében volt a fegyvere. A fiúk hátán ott lógtak a pecabotok, kezükben egy csomó limlom és ahogy közeledtek a hajóhoz, egyre fesztelenebbek lettek.
Tocek volt őrségben. Mivel a rakodás éppen szünetelt, a korlátnak támaszkodva nézelődött. Egyszer rájuk tekintett de nem fogta fel, mit lát, vagy nem hitt a szemének, mert simán átnézett rajtuk. Aztán visszapillantott, tágra nyílt szemekkel. Döbbenten nézte a pisztolyos bárisnyák között a két barátját, majd szó nélkül megfordult és berohant a lakótérbe. Néhány másodperc múlva az első és a harmadik tiszttel tért vissza.
- Beszél itt valaki oroszul? - kiáltott fel a főbárisnya.
Igen, én beszélek - válaszolt Laci és kijjebb lépett a járón.
- Felismeri ezeket az embereket?
- Igen, ennek a hajónak a matrózai.
- Megtámadták a rendőröket.
- Miért tettek volna ilyet? Tudja az okát?
- Nem, talán szabotázsra készültek.
- És mivel támadtak a rendőrökre? - Laci arra számított, hogy megint valami pofozkodásba keveredtek.
- Pecabotokkal.
- Mivel? Kérem, ismételje meg, nem jól értettem! - Laci anyanyelvi szinten beszélt oroszul, Ogyesszában végezte a tengerészeti akadémiát. Pontosan értette ő, amit mondtak, de nem akart hinni a fülének. Ez a két csibész vagy bevette a buliba a bárisnyákat, hogy őt bolondítsák, vagy meghülyítették őket és teljesen begárgyultak.
- Pecabotokkal? Ezt ugye nem mondta hivatalosan? - kérdezte a bárisnyát. - Vegyünk fel jegyzőkönyvet arról, hogy hat fegyveres rendőrt két, pecabotokkal állig felfegyverzett matróz támadott meg? Ez vicc, ugye?
- Most már igen, de majdnem komoly lett - mondta a bárisnya és még egy kis mosolyt is sikerült kipréselnie magából. - Nem sok hiányzott ahhoz, hogy szitává lőjük őket. Jó lenne, ha ez nem történne meg többször.
- Nem fognak többször Reniben partra lépni.
- Az kár lenne, de a következő alkalommal találni fogok nekik megfelelő elfoglaltságot. Talán járőrözhetnének a rendőreinkkel, hiszen több nyelven beszélnek.
- Na ne! Miért engem büntet, hiszen Vili racsnija csinálta a balhét! - horkant fel Szőr.
- Neki is találunk munkát a halászok között. Most elmehetnek, de legközelebb ne velünk szórakozzanak!
Miután a főbárisnya elnevette magát, a többi is hangosan kacarászni kezdett. Elpakolták a pisztolyaikat, még a fiúkat is hátba veregették, aztán elvonultak. Laci lefordította az egészet az elsőtisztnek, aki nem sokat értett a történtekből. Az öreg nem tudott igazán komoly lenni, de megpróbált szigorúnak látszani.
- Jobb célpontokat is találhatnátok, mint ezek. Igen nagy szerencsétek volt és nem biztos, hogy még egyszer az lesz.
- Mi csak a pecákat hoztuk...
- Engem azért ne hülyítsetek. Bárki mondaná, talán még el is hinném, de ti biztos, hogy a balhét kerestétek. Fékezzétek magatokat!
- Igenis uram! - egyszerre csapták össze a bokájukat, de fülig ért a szájuk.
- Egyszerűen nem hiszem el, hogy ti azt gondoljátok, mindent megúszhattok. Egyszer nem sikerül a viccetek és akkor nagy baj lesz.
A tisztek nyilván összebeszéltek, de a következő napokban a két srác nem kapott kimenőt. Csongor csak a vállát húzogatta és mondogatta, hogy a többieknek is jár a kikapcsolódás és ráadásul olyan darabárut kell rakodni, ahol tallymanok fogják számolni a berakott mennyiséget; annak viszont stimmelni kell. Megbízni idegenben nem lehet, így a matrózoknak is számolniuk kell. Ettől az összes matróz morogni kezdett és ez a zsörtölődés mindaddig tartott, amíg meg nem jelentek a tallymanok. Attól a pillanattól kezdve senki nem akart a partra menni. Önként duplán is ellenőriztek mindent, ugyanis a számlálók fiatal és nagyon csinos, Reniben eddig teljesen ismeretlen lányok voltak. A kocsmában legalábbis soha nem látták őket.
Még a gépészek is ott lebzseltek a fedélzeten és ezer dolgot kitaláltak, ha esetleg le kellett menniük a gépházba, hogy miért ne menjenek.
A lányoknak is tetszett a dolog. Nem voltak kurvák, de a fiatalos hév bennük volt és nem is nagyon titkolták érzéseiket. Amikor letelt a munkaidejük, nem igyekeztek haza, tovább évődtek a fiúkkal. A tengerész könnyen szerelemre lobban, főleg, ha nem hivatásosokkal akad össze. Hamar kialakultak a párok és szerencsére sokkal több volt a szebbnél-szebb lány, mint a "partiképes" fiatal tengerész. Az idősebb tisztek somolyogva és kissé sóváran nézték az ifjúság egymásra találását. Sanyi bácsi fontossága teljes tudatában száguldozott a fedélzeten és teljes hangerővel ordítozott, hogy a rakományra figyeljenek, ne a lányok fenekét simogassák. Épp az egyik matrózzal ordítozott úgy, hogy szinte habzott a szája, amikor odament hozzá egy nagyon csinos, tisztaszemű lányka, megsimogatta a karját, rámosolygott és így szólt.
- Ne mérgelődj bácsi, minden rendben lesz. Mi szeretjük a fiaidat, ezért odafigyelünk, nehogy baj legyen a számolással.
Mindenki azt hitte, hogy Sanyi bácsi keresztben lenyeli a bátor kislányt. Ezzel szemben az öreg elhallgatott. Egy szót sem értett ugyan az elmondottakból, de a kis kéz még mindig simogatta a karját és a kék szemek mosolyogva néztek rá, így az ordítás helyett csak egy rekedt hang jött ki a torkán.
- Oké, oké... - a kislány odahajolt és egy nagy cuppanós puszit nyomott az arcára. Az öreg végképp megdöbbent, zavartan, de fülig érő szájjal vigyorgott, mint pék kutyája a meleg zsömlére. Aztán szinte szégyenlősen, mosolyogva felballagott az egyik daruhoz és a hangját sem lehetett hallani.
A fedélzeten dúlt a szerelem, aztán átcsapott a kabinokhoz is, mert egyre sűrűbben tűntek el párok a lakótér ajtaján. Nem magamutogató, kacér orgiák voltak ezek, hanem igaz, forró szerelmek, amikről titkon mindenki tudta, hogy nem tarthatnak örökké, de ekkor mind ezt akarták hinni és nem akarták, hogy vége legyen.
Éjjel-nappal rakodtak, de még így is több napig eltartott. Hihetetlen gyorsnak tűnt a szerelmeseknek és hihetetlen lassúnak a tisztek szemében. Mégis egyszer elkészültek, indulni kellett. A lányok a parton sírtak, a fiúk pedig úgy érezték, szívük egy darabja a parton maradt. Aztán eloldották a köteleket és a hajó elindult.
Még látszott a kikötő, amikor a parttól elindult egy, aztán még két katonai motoros. Nagy sebességgel mentek a hajó után és amikor az első a közelbe ért, bekapcsolta a szirénáját. Amikor a hajóval egy vonalba ért, egy katonatiszt hangosbeszélőn, oroszul átkiabált, hogy azonnal álljanak meg, állítsák le a főgépet. Ez nem kérés volt, hanem parancs. Bár nem tudták mire vélni, engedelmeskedni kellett. Leállították a motort, de a hajó a lendülettől még ment tovább. A katonai motoros odasimult a hajó oldalához, pillanatok alatt rögzítették, majd legalább húsz katona és néhány tiszt átugrált a hajóra. Néhányan kérdezés és magyarázat nélkül felrohantak a parancsnoki hídra, a többiek pedig szétszóródva szinte támadóállásba helyezkedtek. Gyakorlatilag egy rohammal elfoglalták a hajót. A hídon felszólították az odagyűlt tiszteket, hogy azonnal dobjanak horgonyt. Kicsit nehezen értették meg, hogy ehhez szembe kell fordulni a Duna sodrásával, ezen a hajón nincs farhorgony. Végre közölték a másik két járőrhajóval - nagy bunkó rádiójuk segítségével -, hogy a hajó megfordul, távolodjanak el tőle, de maradjanak tüzelőállásban. Amikor Laci ezt lefordította a Barbának, az elsápadt és meglehetősen ideges lett. Ez a látogatás nagyon nem tűnt barátinak, ellenséges és fenyegető volt.
Ledobták a horgonyt és megálltak a folyó közepén, nem törődve a hajózóúttal és más előírásokkal. Bármit kérdeztek a katonatisztektől, azok úgy tettek, mintha nem hallanák, semmire nem válaszoltak. Végre az egyik megszálló hajóról átjött egy vastag paszományos tiszt. A hajó tisztjeivel bevonultak a tiszti szalonba. Még a pincért is kizavarták, mielőtt a mondanivalójukba kezdtek volna. Senki el nem tudta képzelni, mi ez a nagy titok. Végre felállt az orosz és belekezdett.
- Magyar elvtársak! Azért állítottuk meg a hajójukat, mert eltűnt egy számláló lány és információnk szerint az önök hajóján szökteti ki egy gazember a Szovjetunió területéről. Amit mi természetesen nem tűrhetünk. Feltételezzük, hogy az egyik tengerész bújtatja a lányt a hajón. Lehet, hogy maguk nem tudnak róla, ezt reméljük is. Most át fogjuk kutatni a hajót, de jobb lenne, ha beszélnének a tengerészekkel és önként kiadnák a lányt is és aki bújtatja, azt is. Addig innen a hajójuk nem megy sehová, ameddig a bűnösök elő nem kerülnek. Megértették?!
- Természetesen megértettük, de tiltakozom a nemzetközi szabályok megsértése ellen! Ez a hajó magyar terület, ide nem léphet be idegen ország katonája, csak az én engedélyemmel. Tőlem pedig önök nem kértek engedélyt - keménykedett a Barba.
- Nekünk nincs szükségünk az ön engedélyére, mert nyilvánvaló, bűncselekmény történt!
- Meg kell kérdeznem a legénységet. Ehhez időre van szükségem.
- Húsz percet adok, nem többet! Azután megkezdjük a keresést!
A katonák elterpeszkedtek a tiszti szalonban, a tengerésztisztek pedig átmentek a legénységi szalonba és behívatták a teljes személyzetet. A Barba röviden elmondta, mit akarnak a katonák és megkérdezte mit tudnak erről a lányról. Persze senki nem tudott róla, csak a vállukat húzogatták.
- Vili, Szőr, ha megint valami hülye viccetekről van szó, akkor most túllőttetek a célon. Ha ti csináljátok megint a balhét, akkor - ha meg is úsznátok a szibériai beutalót - megígérem, hogy legfeljebb fényképen láttok ezután tengeri hajót. Eddig voltatok tengerészek.
- Barba - mondta Szőr -, esküszöm, hogy nincs itt a lány! Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, de ott maradt. Ekkora balhét azért nem vállalok be.
- Hiszek neked, de nehogy átverés legyen! És te Vili?
- Biztos lehet Barba, ennyire nem vagyok őrült és amatőr se. Ha én el akarom hozni azt a lányt, akkor még vagy két hétig egy csomó ember esküdne rá, hogy a lány főzi otthon a káposztalevest és csak náthás egy kicsit, azért nem látják a párttaggyűlésen.
- Hát, nem nyugtattál meg igazán, de remélem, tényleg így van, ahogy mondod. Remélem, másnak sem volt olyan agyament ötlete, hogy elrejtett egy lányt a hajón.
- Mi van akkor, ha tényleg elbújt egy lány a hajón és nem is tudunk róla - vetette fel Tanárúr.
- Akkor nagy bajban vagyunk. Ezt meg kellene előzni. Megpróbálom rábeszélni a ruszkikat, hogy hadd keressük mi az állítólagos vendégünket. Remélem, ismeritek annyira a hajót, hogy ha itt van, akkor ti találjátok meg és ne a katonák. Hogy mit csinálunk a szerencsétlennel, azt el sem tudom képzelni, de nekem szóljatok, ha előkerülne!
A Barba és a harmadik tiszt, Laci visszamentek a katonákhoz.
- Megvan a lány, parancsnok? - kérdezte az orosz.
- Nem, nincs, de megpróbáljuk mi átnézni a hajót. Jobban ismerjük, mint a katonái. Ha mégis itt van, mi előbb megtaláljuk.
- Rendben van, de igyekezzenek. Ha fél órán belül nem lesz meg, akkor mi fogjuk megkeresni. Nem bújhat el!
Lázas kutatás kezdődött. Minden zugot, ahová ember beférhet, még a leglehetetlenebb helyeket is átnézték, de sehol nem volt senki. Biztosak voltak benne, hogy ezen a hajón nincs egyetlen lány sem. A gépháztól a mentőcsónakokig mindent átvizsgáltak, de nyoma sem volt.
Kicsit megnyugodtak, mert biztos, hogy, ha megtalálják, nem adják át a ruszkiknak - abból pedig óriási kalamajka lett volna. Jobb ez így; csak az a baj, hogy a katonák sosem fogják elhinni, hogy tényleg nincs itt.
Nem is hitték. A tiszt ordított egy darabig, aztán felvezényelte a fedélzetre a másik két hajón várakozó embereit is és megkezdődött a hajó módszeres lerombolása. Mindent feltúrtak, kiforgattak. A szekrényekből kidobálták a ruhákat, szétdobálták az ágyakat. Nem kíméltek semmit. Még a tisztek kabinjait is összetúrták. Számukra nem létezett a törékeny fogalma.
Három katona az élelmiszerraktárba is bement, de amikor elkezdték tömni a zsebeiket, Lucskos a húsvágó bárddal rontott rájuk. Azonnal csőre töltöttek. Nem sok híja volt, hogy nem lőtték le. Aztán amikor a fagyasztóba is be akartak menni, Lucskos rendkívül készséges lett. Kinyitotta nekik az ajtót, mire a három éhenkórász kerekre nyílt szemmel, tátott szájjal bebotorkált a csonttá fagyott féldisznók, félmarhák, szalámik, kolbászok és más ínyencségek rengetegébe. Amíg ezek ámuldoztak, Lucskos egy laza mozdulattal, csendesen behajtotta az ajtót és a retesz karját kívülről kitámasztotta, majd azonnal felment a fedélzetre és unott pofával támasztotta a korlátot. A katonák valószínűleg ordítozhattak segítségért, de azt senki nem hallotta, a hőszigetelés a hangot is lefogta. Szerencsére nem kezdtek el lövöldözni. Annyi katona volt a fedélzeten, hogy három hiánya nem tűnt fel senkinek. A gépházban is ment a keresés. Ott sem hagyták ki a tengerészek, hogy egy kis olaj ne dőljön a katonákra, vagy a forró gőz ne pont akkor fújjon ki, amikor ott áll a ruszki. Persze ez nem tántorította el őket, mert a parancsot teljesíteni kell, de pokollá tették a dolgukat.
A fedélzeten sem volt jobb a helyzet, ott is "véletlenül" úgy nyíltak ki a szellőzők, hogy hatalmas porfelhő takarta be a katonákat, vagy rájuk dőlt egy rakás deszka. A kötélraktárban majdnem tényleg agyonütötte az egyik katonát egy tartalék spring. Körülbelül egy órányi ácsorgás után Lucskos szólt Szőrnek, hogy a katonákat ki kellene engedni a fagyasztóból.
- Lucskos, ha ezek lelőnek, amikor kijönnek, az utolsó percemben utálni foglak!
- Ne izgulj, csak halkan vedd el a ládát, amivel kitámasztottam a retesz karját és te leszel a hős megmentő. Ha nem fagytak még csonttá.
Szőr el is kezdett matatni a raktárban, mire aztán kétségbeesetten ordítoztak a fagyott katonák.
- Ki kiabál? - adta az ártatlant Szőr, először magyarul.
- Engedjenek ki!!
- Mit keresel a hűtőben?
- Engedj ki!!!
- Hát miért nem jössz ki magad?
- Engedj ki!! - már könyörögtek.
- Na, gyere! - kinyitotta a reteszt. A három katona elképesztő látványt nyújtott. A mínusz negyven fokhoz igen gyengén voltak öltözve és most zúzmara ült a hajukon, szemöldökükön. Bőrük fehér volt, szájuk kék, valószínűleg a következő órát már nem bírták volna ki. Érdekes módon nem rontottak rá Szőrre, örültek, hogy élnek. Csendesen eloldalogtak, egy szót sem szólva az ott álló tengerészhez. Alig tudtak felmenni a lépcsőn, aztán felérve lerogytak a decken és úgy vacogtak, hogy rossz volt nézni. Szőr szinte már megsajnálta őket.
Órák óta tartott a keresés. A katonák egy jó része koszos, mocskos és meglehetősen fáradt volt, a tengerészek meg egyre elkeseredettebbek. Ölni tudtak volna, amiért tönkretették személyes dolgaikat. Nem beszélve a hajóról, aminek összerondítása jobban fájt, mintha őket verték volna meg. Kilátástalan volt a helyzet a katonáknak is, a tengerészeknek is. Már mindenki tudta, hogy nincs a lány a hajón, de a hülye katonatiszt nem akarta kimondani, hogy tévedett. Csak azt mondogatta az embereinek, hogy keressék tovább. A teljes patthelyzetet a rádiójuk oldotta fel, amikor bemondták nekik, hogy a lány megvan, egyszerűen csak hazament, azért nem volt ott a névsorolvasásnál.
Az elvtársak - bár ezt a titulust a hajón mindenki sértésnek vette -, annyit sem mondtak, hogy "bú". Egyszerűen átmásztak saját hajóikra és eltakarodtak. Ha Laci nem hallotta volna a rádiójukat, azt se tudták volna meg, mi történt a lánnyal.
Órák hosszat pakolták vissza a szétdobált holmikat, mire olyan állapotba kerültek, hogy indulhattak tovább. A teljes helyreállítás több napot vett igénybe. A tengerészeknek és magának a hajónak is elég sok pénzébe került pótolni a tönkretett dolgokat.
Ezen a hajón eddig se szerették sem a komcsikat, sem a ruszkikat, de az ominózus nap után ez a nem szeretés sokkal közelebb került a gyűlölethez.
Mire a Dardanellákhoz értek, nagyjából rend lett a hajón. Szőr hajnali őrségén volt fenn, a hídon. Ebben a szűk szorosban nagyon sokat kellett kormányozni, de most épp a robot vitte a hajót. Szőr állt az ablaknál és távcsővel nézte a vizet a hajó előtt. Csodálatos szép idő volt és se előttük, se mögöttük nem látszott hajó. Főleg az irányra kellett figyelni, így a távcső inkább csak saját szórakoztatására szolgált.
Aztán egyszer csak valamit észrevett a hajó előtt. Mintha valaki egy kiálló botot húzott volna a víz alatt. Távcsővel sem tudta kivenni mi is az, de gyorsan közeledett a hajó felé és egyenesen az orrának tartott.
- Chief, valami gond van. Valami jön a hajó felé.
- Nézd meg, mi az és utána szólj!
- Jézusmária - kiáltott Szőr -, ez jön föl a vízből!! Atyaisten, mi ez?!! Ez egy tengeralattjáró!!! Ez nekünk jön!!! Chief, havaria!!!
- Mit üvöltesz?! - jött ki az elsőtiszt a térképszobából. - Úristen, ez tényleg nekünk jön!!!
Odalépett a hajókürt gombjához, de mire megnyomta volna, a tengeralattjáró egy éles fordulattal el is ment a hajó bal oldala mellett. Mindketten döbbenten bámultak. Mire visszanéztek, már emelkedett is ki a következő és ugyanolyan közel elkanyarodott a hajó orra előtt, de ez most jobbra. Mire melléjük ért, már jött is fel a másik periszkóp vagy antenna vagy a fene sem tudja, hogy mi.
- Állj oda a kormányhoz és ügyelj arra, nehogy eltérjünk az iránytól. Ez valószínűleg NATO hadgyakorlat lesz és mi vagyunk a gyakorlat tárgya. Lehet, hogy a katonáknak ez vicces, de én nem nagyon tudnék nevetni, ha eltalálnának. Ha elkanyarodunk az eddigi iránytól, akkor nagyon valószínű, hogy nem jön össze a kitérő manőver.
- Azt mondja - nyelt nagyot Szőr -, hogy csak szórakoznak?
- Ha meg akarnának támadni, már megtehették volna, de nincs háború. Nyugi, ez csak gyakorlat.
Tizennégy tengeralattjárót számoltak meg. Feleakkorák sem voltak, mint a hajó, vagy legalábbis kicsinek tűntek. Nagyon gyorsan jöttek fel a víz alól és gyorsan is mentek. Aztán a hajó mögött összeálltak és szépen libasorban mentek tovább. Hihetetlen volt a pontosságuk, a gyorsaságuk, a fegyelmezettségük. Lenyűgözőek, de félelmetesek is voltak.
- Képzeld el, mit tudnának ezek tenni, ha az ellenségeink lennének!?
- Nem szeretném megtapasztalni - morogta Szőr.
Triesztből Bejrút felé tartottak, teljes rakománnyal és nagyon pocsék időben. Már az Adrián is nagyon heves hullámzás volt, de a csizma sarkát elhagyva borzasztóvá vált az időjárás. Nem volt annyira kemény a helyzet, mint a "nagy viharban", de azért valamelyik része mindig víz alatt volt a hajónak. Peloponézosz magasságát elhagyva már alig-alig haladtak, a sebességük kevesebb, mint a felére csökkent és a kormányosokra nagy feladat hárult. A robotkormányt elfelejthették, csak kézzel lehetett kormányozni a hajót. Még nem kellett dupla őrséget adni, viszont ez azt jelentette, hogy naponta kétszer négy órát végig kellett kormányozni. Csendes beszélgetés folyt a legénységi szalonban. Egy kicsit mindenki elfáradt. A süvöltő szél és a hullámverés zaja zárt ajtók és ablakok mellett is behallatszott. Egyszercsak óriási puffanást lehetett hallani, majd csend lett. Egy pillanatra megmerevedtek, aztán mindenki rohant a szolgálati helyére, a gépészek a gépházba, a matrózok fel a hídra. Az esemény a fedélzeten történt, bár úgy hallatszott, mintha a felépítményből jönne. A hídról már látták, hogy az a feljáró vaslépcső, amit a pilot érkezésekor tettek a korláthoz, elszabadult. Valószínűleg nem kötötték meg elég szorosan, vagy elszakadt a kötél, de a lépcső elkezdett rohangálni a fedélzeten. Amikor a hajó ledugta az orrát a víz alá, akkor elindult előre, aztán amikor az orrész felemelkedett, elindult hátra felé. Egy darabig csak két raktár között kalimpált, de amikor kikeveredett oldalra a korlát mellé, nagy lendületet vett és teljes erővel a felépítménynek csapódott. Ez volt a durranás.
A következő bólintásnál elakadt a raktár oldalán, majd szinte a kötélraktárig előre ment. Onnan aztán óriási lendülettel indult hátra és még az előbbinél is nagyobb dörrenéssel becsapódott. A hangokból ítélve ekkor már sérülhetett a mellvéd. Ha beszakad, elönti a víz a lakóteret, ez akár katasztrófához is vezethet. Valamit tenni kell, valahogy meg kell fékezni a száguldozó lépcsőt. Ennek egyetlen, nagyon egyszerű módja az, hogy meg kell kötni. Valakinek ki kell menni a fedélzetre, meg kell állítani a száz kilós lépcsőt és a korláthoz, vagy bármi szilárd ponthoz rögzíteni. Ez így egyszerűnek tűnt, de a hullámok folyamatosan átjártak a fedélzeten és magasabban csaptak át, mint egy ember. A másik probléma, a lépcső nehézsége volt, hogy csak akkor lehetett megfogni, ha állt. Lendületben képtelenség lett volna megfékezni.
Kitalálták a stratégiát: valakinek úgy kell előre jutni a fedélzeten, hogy valahol az A-idom közelében elakadt lépcsőt elérje és megkösse.
Négy matróz volt a hídon, mindegyik azonnal jelentkezett, hogy ő megcsinálja. Gyufaszálakkal sorsoltak egy villámgyorsat és Szőr már készülődött is.
Gumicsizma, egy majdnem vízálló - de rikító sárga - gumiruha került rá és a derekára erősítettek még egy összetekert kötelet is, hátha szükség lesz rá.
Kinyitották a páncélajtót, vett egy mély levegőt és elindult. Lerohant a lépcsőn és a második bordáig jutott, amikor jött az első nagy hullám.
Lebújt a korlát mellé, erősen megkapaszkodott és a víz átzúdult rajta. Azt már nem várta meg, amíg a tengervíz visszafolyik, hanem rohant tovább, nekifeszülve a süvöltő szélnek. A következő két hullám kisebb volt, alig térd fölött árasztotta el a decket. Most nem kellett lebújnia, elég volt megkapaszkodni.
A következő nagy hullám már a lépcső mellett érte. Lelapult, megkapaszkodott, a hullám átcsapott, de mire a víz elment és felnézett, látta, hogy a lépcső is visszament. Szerencsére csak az A-idomig.
Végigszaladt az agyán, hogy utána megy, de biztosabbnak látszott, ha vár.
A következő bukkanónál is elindult a kóbor lépcső, de a hajó kapott egy kis oldallöketet, amitől a lépcső is irányt váltott - és közvetlen mellé csapódott be. Egy hajszálon múlott, hogy nem találta el.
Villám gyorsan átkarolta a lépcső egyik szárát az egyik kezével, a másikkal meg egy kötélvillába kapaszkodott teljes erejéből... és már zúdult is a hatalmas víztömeg.
Úgy érezte, szétszakad, de nem eresztette a foglyul ejtett nagy vasat. Mihelyt kidugta a fejét a vízből, a lépcső oldalán lógó kötelet egy gyors mozdulattal a kapaszkodóként használt kötélvillán átvetve, ideiglenesen rögzítette, majd a másik oldalra ugrott és a nála lévő kötéllel azt az oldalt is rögzítette.
Két nagy hullám még ott találta a lépcső mellett, mire biztonságosan megkötözte. Megvárt még egyet, azután elkezdett rohanni visszafelé. Gyorsabban haladt, a szél hátulról fújt. Egy kis hullám, kapaszkodás, még egy kis hullám, nem kell ettől már félni... És egy óriásit esett.
Tenyerébe, karjába éles fájdalom hasított és a fejét is odacsapta. Sebeit csípte a tengervíz; erősen vérzett, de zsigereiben érezte, rohanni kell, mert jön a nagy hullám, meg kell kapaszkodnia.
Villámgyorsan felugrott... és ismét elcsúszott. Négykézláb igyekezett megtenni a még hátralévő kis távolságot, amikor megjött a hullám.
Minden olyan lágy lett körülötte, ahogy felemelte a deckről. Végigfutott benne, hogy most vége. Ekkora viharban nem lehet senkit kimenteni a vízből. A nagy szerelme öli meg, a TENGER. Tudta, mit hibázott, tudta, mit kellett volna másképp csinálni, de már késő volt.
"Nem akarok meghalni!!!" - gondolta és vágyakozva kinyújtotta a kezeit, mintha kapaszkodót keresne a lágyan ölelő vízben.
És a keze nekicsattant fájón valami keménynek, amit azonnal megmarkolt és görcsösen kapaszkodott bele.
Karja kifeszült, úgy érezte, kiszakad a helyéről, de kétségbeesetten szorította azt a valamit, ami kezének ütődött. Érezte, ez tartja, nem engedi elsodródni.
A tenger továbbment és ő meg tudta tartani magát. Ahogy kiszaladt alóla a víz, olyan erővel csapódott le valahová, hogy úgy érezte, minden csontja összetört, mozdulni sem tud.
Csak feküdt valahol a decken, már nem fájt semmije és nagyon békés lett körülötte a világ. Teljesen észnél volt, de mintha nem lenne teste, eszébe sem jutott mozdulni, bár tudta, a következő hullámot már nem éli túl. A süvöltő szelet egy bömbölő hang törte át.
- Szőőőőr!
A várt nagy hullám helyett egy nagy izmos test vetődött rá, két kar fogta át és tartotta erősen, míg a hullám át nem ment felettük.
- Meg ne halj, a kurva életit! - bömbölte Vili, miközben lecibálta a raktártetőről és magához szorítva indult vele a felépítmény felé.
Ekkorra már odaért a Fecó és a Tocek is, de Lucskos is ott dübörgött mögöttük.
Hamar becibálták a lakótérbe, felfektették a legénységi szalon asztalára.
Lassan Szőrnek elkezdett mindene fájni, aztán rájött, hogy ezt túlélte.
Sok helyen vérzett, de nem tört el semmije. Tulajdonképpen nagyon jól megúszta, de ha Vili barátja nincs, most csak a halakkal beszélhetne.