Mese a keselyűspusztai Kincses-házról
Közreadja: Timár Krisztina
Nyolcadik stáció
Három meséről szól, és egy fájdalmas keresztanyaságról

Ancsa nem jött iskolába se másnap, se egész héten. Sajnáltam, de jobban örültem, hogy nem kezdi azonnal terjeszteni a harapás hírét. Mert ne feledjétek, édeseim: rajtam kívül csak Ancsa tudta, hogy megharapta a macska. Én viszont törtem a fejemet a többiek helyett is, pedig matekból és környezetből felmérőt írtunk a héten, de még ahhoz se volt eszem, hogy legalább a Gabiéról lemásoljam. Az egyetlen, amire vigyáztam, az a külalakom volt, arra mindig érzékenyek voltak a tanárok, ritka rondán tudtam írni. Hát most gyönyörű betűkkel írtam le akkora marhaságokat, hogy a plafon majd leszakadt. Szünetben meg folyton a Gabi tolltartójának a tetejét pattintgattam, míg egyszer ki nem kapta a kezemből. Akkor jöttem rá, hogy egyáltalán mi van a kezemben, meg hogy a teremben ülünk, szünet van (a csengőt persze nem hallottam), és ketten is rajtam nevetnek.
- Mi a fene bajod van? - kérdezte Linda.
- Á, semmi, csak elgondolkodtam. Mit mondtatok?
- Hogy jössz-e este a Nagytisztásra.
- Minek mennék én a Nagytisztásra?
- Hol voltál te egész nap? Ott lesz az egész osztály ma este. Csinálunk tábortüzet, sütünk szalonnát.
- Most délelőtt beszélték meg az őrsvezető-helyettesek. Tanár nem is lesz velünk, még őrsvezetők se, de nem is maradunk sokáig, megmondhatod Ilka néninek. Holnap különben is iskola, haza kell érni.
Hát Ilka néninek még így is nehéz lett volna beadni, hogy estig akarunk az erdőben ülni tanárok és a felsős őrsvezetőink nélkül, de az ő részéről most nem fenyegetett veszély.
- Csak Marci bácsi lesz otthon. Tőle nem kunszt elkéredzkedni. Majd kérek tőle szalonnát is.
- Igen, azt mindenkinek kell hozni - bólogatott Kiszely Balázs.
- Meg még amit tudsz, amit berakhatunk a közösbe, hagymát, zöldpaprikát, paradicsomot, vizet... ja, tényleg, vödröt, ha lehet, hogy legyen mivel vizet hozni a tűzre, ha hazamegyünk. Meg szalvétát.
- Elmondjuk még egyszer, vagy most kivételesen figyeltél?
Vittem vödröt, legalább volt mibe pakolni. Volt otthon egy kis paradicsom, raktam el hagymát is, egy üveg vizet, egy kis tejet. Ötre járt, amikor a Temető utca torkolatához értem. A macskás ház csöndes volt, mint mindig, a kapuja zárva. Éppen rásütött a lefelé hajló nap, ragyogott a fekete vas, vöröses aranyfényt kapott a sárgaréz, még a zöld levelek is csillogtak a falon. Mintha aludna a ház is, a kertfal is.
Kis, gyepes, most éppen nem sáros ösvény vezetett az Akácos és a kertek alja között ki a Lenin útra. Rövidke ösvény volt, csak két kert mellett kellett elmenni. A kerteken túlról indult a jól kitaposott főösvény az erdőbe, ami aztán a Nagytisztásba torkollott.
A többiek már javában rakták a tüzet, szakértelemmel, ahogy kisdobosoknak kell. Követ nem kellett hordani, volt kijelölt táborhely. Mentem én is rőzsét gyűjteni, volt elég az akácfák alatt. Egyéb se nagyon. Eszes Berni hasra esett, Balog Zsuzsi csalánba ült, Forgács Ádám leszedett egy pókhálót az arcával, nekem végighasította a szeder a kezemet, különben baj nélkül hordtuk össze a máglyát. Robi és Zsolti nyársakat hegyeztek, Kati bevagdosta és feltűzte a szalonnadarabokat, aztán szép sorban a földre fektették őket, a szalonnát a kenyérszeletekre, azt meg a darabokra szedett alufóliára, amiben a szalonnát hoztuk. Kivéve Rolandot és Bernit, mert ők persze nem hoztak. Szerencse, hogy Zsolti meg Kati számítottak rá, és hoztak helyettük is. (Testvérek voltak, ezt még nem mondtam. Roland harmadikban bukott hozzánk.)
Mindenki vett egy nyársat, aztán ki a farönkökre, ki a kövekre, akinek egyik se jutott, az a földre ült. Kelet felé már sötétkék volt az ég, hűvösödött, a tücskök is rég rákezdték. Mi egy darabig csöndben ültünk, de aztán Kati elkezdte, hogy "A börtön ablakába...", és onnantól kezdve énekeltünk. Borzasztó jó volt. Elénekeltük a Guantanamerát, A nap nyugodni tért, az Egyszer egy királyfit, az Amuri partizánok dalát, a Nyírfácskát, azt oroszul is, a Dunáról fúj a szélt, az égvilágon mindent, amit tudtunk. A végén még majdnem a Himnuszt is, de aztán mégse, nem voltunk ünnepségen. Addigra megsült a szalonna, minden és mindenki csupa korom lett, még a zsír is, amit a kenyérre csurgattunk. Azért mindenki megette még a kenyérhéjat is, az összes hozzávalót is, semmi se maradt. Én is megettem a paradicsomot, megittam a tejet. Mondták, hogy hasmarsot kapok, de sose volt rám jellemző. A tűz is lohadni kezdett, de még senkinek se akarózott hazamenni. Még különben is éppen csak kezdett sötétedni. Többen azért már felvették a mackófelsőjüket.
- Meséljünk! - javasolta Csere Zsófi.
- Igen, igen, ez az! Gabi, mesélj valamit!
Gabi mosolygott. Hát igen, édeseim, Gabi tényleg tudott mesélni. Sokat tanultam én is tőle, majd meglátjátok, mennyit. Mesemondó versenyen már díjat is nyert. Pedig akkor betanult mesét mondott, és ő akkor volt a legjobb, ha rögtönzött. Mondjuk, amiket rögtönzött, azzal kizavarták volna a versenyről.
- Hall-juk, hall-juk!!!
- Mit meséljek?
- Mondjuk... a Csipkerózsikát!
- Jó, az jó lesz - mondta Gabi. - Felkészültetek?
Gyorsan mindenki mesehallgató pózba helyezkedett, Ádám még le is csúszott a farönkjéről, hogy a hátát támaszthassa neki.
- Mondhatod!
- Khrm. Szóval. Egyszer volt, hol nem volt, de inkább ott volt, ahol nem volt, volt egyszer egy hatalmas nagy vár. De akkora volt, de akkora, édeseim! Mint egy háromlábú bakkecske, székre állítva, de úgy, hogy a széken még egy kissámli is volt, na akkora volt. Abba a várba lakott, na kicsoda? Hát a király meg a királyné, ki más, nem olvastatok elég mesét? De azok egész nap egyebet se csináltak, csak sírtak, sírtak, ja, meg néha még ríttak is, mer hiába voltak király meg királyné, nem lett gyerekük. Mer nem esett le nekik a tantusz, hogy ahhoz nem elég királynak meg királynénak lenni, még egyéb dolgokat is kell csinálni. Csak azt nem értem, édeseim, mér kellett ehhez a béka, hogy elmagyarázza nekik? Senki nem volt felvilágosajtva az egész udvarba? Pedig jó nagy udvar volt, mondom, mint a bakkecskének a... szája. Mire gondoltál? Na, mondjad, mer te mire gondoltál? Na, szóval. Jött a béka, mondta nekik, mit kell csinálni, hogy gyerekük legyen. Lett is, lett nekik egy kicsi lányuk, ekkora kicsi ni, csak mint az ólajtó. Mér, kicsi ólat nem tudsz elképzelni? Hát akkor úgy döntöttek, hogy azt a kicsi lányt meg kell keresztelni, és arra a keresztelőre meg akarták hívni az ország minden javasasszonyát, volt belőlük tizenhárom. Na de nem volt otthon, csak tizenkét aranytányérjuk. Márpedig az minden javasasszonynak kellett egy, hogy legyen neki mibe hányni, ha meglátja az ebédet. Mer ahhoz egy javasasszonynak nem elég a fapitli, hajaj, édeseim! Arra kellett az aranytányér. De nemhogy vettek volna egy tizenharmadikat, jaj, hát annyi eszük nem volt! Mit vártál azok után, hogy a békának kellett elmagyarázni a gyerekcsinálást? Nem, hanem egy javasasszonyt nem hívtak meg, és pont azt, aki a legjobban tudott káromkodni. Ez még logikus lenne, mit rontsa ott a szertartást, de átkozódni is ő tudott a legjobban. Átkozódott is, mer megsértődött, és aszonta, hogy Csipkerózsika tizenhat éves korába szúrja meg magát az orsóval, és haljon meg. Hú. Megijedtél, mi? Nyugi, még csak kilenc vagy, van időd. De akkor azt mondta a maradék javasasszony, hogy inkább ne haljon meg, csak aludjon száz évet. Jó, megnyugodtak, de azért, biztos, ami biztos, összetörtek minden orsót az országba. Hogy aztán ruhát hogy csináltak, nem tudom. Szóval elpusztították mindet, mer nem olvastak egy népmesét se, akkor tudták volna, hogy úgyis marad orsó, amivel az a kis hülye megszúrja az ujját. Mer mikor tizenhat lett, fölment a toronyba. Addig nem volt ott, asse tudta, hogy van olyan. Aszitte, hogy az a magas szürke, az a hidasi víztorony. Mér, mit vártál, ilyen szülők után mennyi esze legyen a gyereknek? Fölment száz lépcsőn, talált egy vasajtót, mögötte egy vén banyát, földig ért az orra, oszt - nem, szoroz! -, kapaszkodj meg, megkapaszkodtál? Vasból volt az orra! Gondold el, ha megfázott, rozsda jött belőle takony helyett! Akkora bibircsókok voltak rajta, mint a fejem, vasból is volt, jóhogy lehúzta a földig. Csoda, hogy látott fonni. Mer font, Csipkerózsika meg csak nézte, hogy ő ilyet még nem látott. Nem esett le neki a tantusz, hogy királylány, hát jóhogy nem látott még embert dolgozni. Mer ő csak ül egész nap a trónterembe, oszt - nem, szoroz! - uralkodik. A banya meg mutatta neki, hogy nézd, mi ez, maj te is megtanulod. Az meg odament. Hogyne, Jancsi, te okosabb lettél volna, mi? Mer te már tudod, hogy ahol tanulást emlegetnek, onnan szaladni kell. De az odament, megszúrta, elaludt. A banya meg röhögött, mert hogy ő volt a tizenharmadik javasasszony, ha még nem jöttél volna rá. Csipkerózsika aludt száz évig, addig inflúziót szereltek az ágyára, hogy éhen ne haljon alvás közbe, meg katatért a fenekére, mer különben hogy néz ki az ágy. Csak azt nem tudom, ki szerelte oda, mer erre mindenki elaludt. Nem jöttek rá, hogy nekik nem is kell elaludni, hát őket meg se átkozták! Csak a Csipkerózsikát átkozták meg. Szóval aludtak, a várat meg befutotta a csipkerózsa, mert úgy hívták a királylányt. A növénynek bezzeg volt esze. Ja, neki kellett volna uralkodni. Aztán a száz év letelt, jött a királyfi, mer mégiscsak népmesébe vagyunk. Aszonták neki, itt talál magának menyasszonyt, csak meg kell puszilni egy lányt, aki alszik a toronyba. Szétvágta a rózsát, ne fogja el itt a kilátást, látta, hogy vár van mögötte. Bement, megtalálta a tornyot, abba a szobát, abba az ágyat, abba a megpuszilandó lányt, fölötte az inflúzió, alatta a katatér. Mit mondjak, édeseim, irtó büdös volt, mer száz év alatt összegyűlt. A királyfi először hányt is egyet, aranytányérba. Hozott hazulról. Igen, Ildi, mint te a nejlonzacskót, ha busszal megyünk osztálykirándulásra. Na, szóval nem tudom, hogy volt gusztusa, de megpuszilta. Csipkerózsika fölébredt, és aszonta, hogy ő hozzámegy, mer ha volt gusztusa ilyen büdösbe puszilkodni, megérdemli. Örült a királyfi, mint majom a farkának, csak akkor csinálta össze magát, mikor kimentek a világosba. Mer neki senki nem mondta, hogy ez a nő száz éve alszik itt, és már több szőr van a nyelvén, mint haj a fején. Felsikított a királyfi, hogy neki gyorsan budit kell keresni, és illa berek, nádak, erek, úgy eltűnt a környékről is, hogy bottal üthették a nyomát. A bottal még kavargatták két napig a budit, azt hitték, hogy beleesett, de aztán megmosakodtak, kitakarították a várat, és kirakták rá a táblát, hogy Öregek Napközi Otthona. Itt a vége, fuss el véle!
A legtöbben már csak vinnyogni tudtunk, Katinak a könnye csorgott, Ádám hátrafordult, és ráborult a farönkre, Juli rákvörös lett, Évi jajgatott, Pisti ököllel verte a földet. Gabi persze nem, ő hótt komoly képpel mondta végig az egészet. El se mosolyodott, csak a végén, amikor látta a sikert.
- Hogy volt, hogy volt! - üvöltötte Balázs.
- Jaj, jaj, jahaj... - sóhajtozott Ildi.
- Na, most mit meséljünk?
- Mindegy, csak Gabi ne meséljen, mert szétmegyek.
- Kati, mesélj már arról a Kálmán királyról! Ki volt az egyáltalán?
Csak néztem. Ezt Kiszely Balázs mondta. Hát ezt mióta érdekli az ilyesmi?
- Kálmán királyról?! - kérdezte Kati, és meglepetten elmosolyodott.
- Ne hülyéskedjetek már! - mondta Juli elképedve.
- Igen, meséld már el, milyen könyvet írt! - mondta Pisti. - Az uralkodásról vagy miről.
- Nem írt az semmilyen könyvet, csak Könyvesnek hívták, mert az egész királyi udvarban csak ő tudott olvasni.
Na, erre megint elkezdtünk jajgatni. Még maga Kati is. Ez túl hamar jött.
- Te, és akkor ő magyarázta el mindenkinek, hogy kell gyereket csinálni? - sírta Ádám. Kati majd leesett a kőről, amin ült.
- Az... hát az nem, mert pap volt...
- Akkor hogy lett király?
- Hát eredetileg papnak szánták, mert púpos volt, és azt mondták, azzal nem lehet király. Azért is taníttatták. Az öccsét akarták királynak, az Álmos herceget.
- Mér volt álmos? - nézett Linda kerek szemekkel.
- Az volt a neve, te!
- Van ilyen név?
- És a királyt nem taníttatták?
- Azt nem. Majd írt meg olvasott helyette a deák.
- A királyok nem tudtak olvasni?!
- Roland a király!
- És miért nem az Álmos lett, ha már őt akarták? - kérdezte Zsuzsi.
- Elaludta a koronázást! - kiabálta be Pisti.
- Nem, te hülye! - De azt már nem tudta elmondani, hogy akkor miért, csak tekergett a helyén.
- És aztán mi lett az Álmossal? Irtó dühös volt, gondolom - mondta Évi.
- Hát - csillapult le hirtelen Kati - , az már nem olyan jó. Sokat lázongott a bátyja ellen, és aztán Kálmán, hogy amaz még alkalmatlanabb legyen az uralkodásra, megvakíttatta. őt is meg a fiát is, a Bélát. Hogy ha meghal, biztosan az ő fia legyen a király, nem az Álmosé.
Szipogtam. A többiek is kezdtek józanodni, zsebkendőt kerestek, kifújták az orrukat a nagy nevetés után. Egyre több mackófelső került elő, már majdnem egészen besötétedett, ragyogtak a csillagok, lassan indulni kellett. Addig még vizet is kellett hozni a Lenin út végéről, a nyomós kútból. Már alig parázslott a tűz, de hát a szabály, az szabály. Csak hát még mindig nem volt hangulatunk hazamenni, vizet hordani pláne nem. Csak nyújtózkodtunk, Roland ásított is egy nagyot.
- Na, meséljen már még valaki valamit.
- Kati, mondd tovább, hogy volt még a Kálmán királlyal?
- Hát... ment háborúzni, fel akarták szabadítani a Szentföldet, mert ott akkor a törökök uralkodtak.
- Mi az a Szentföld? - kérdezte Zsófi.
- Hát Izrael, te hülye!
- És mi lett az Álmos herceggel?
- Mondom, hogy megvakították. De végül mégis király lett a fiából, mikor a Kálmán fia meghalt.
- De mégis, hogy vakították meg?
- Tüzes késsel, azt hiszem.
Erre néhányan kicsit összébb húzták magukon a mackófelsőt.
- Ez hol történt? - kérdezte Bene Gyöngyi.
- Ez? Nem tudom. Miért?
- Hát, csak azért - kezdte Gyöngyi halkan -, mert itt is volt tűz, itt, az erdőben...
- Most is volt tűz - nézett az elszenesedett ágakra Jósti.
- De nem ilyen! Én láttam, egyszer éjjel. Az erdő szélén, ott, ahol az ösvény kezdődik. Be akartam jönni az erdőbe, és láttam, hogy nagy tűz ég, de nem piros, hanem kék.
- Mint otthon a gázon a láng - mondtam én.
Gyöngyi furcsán nézett rám, mintha nem tetszene neki, amit mondok. De azért bólintott.
- Kék volt. És fölötte ült egy gyerek, a szélső fa egyik ágán, és véres volt. Láncot tartott a kezében, és csörgette. Kísértet volt, egy megvakított gyereknek a kísértete. Azt mondta, nem szabad bemenni az erdőbe, mert akkor kiveri az én szememet is a lánccal.
- Ezt te álmodtad - mondta Kati.
- Mondom, hogy láttam! - förmedt rá Gyöngyi.
Már egészen besötétedett, hangosan ciripeltek a tücskök, a madarak is régen elhallgattak. Felkelt a hold. Valami fekete suhant el a fejünk fölött.
- Menjünk haza - mondta valaki vékony, kicsi hangon.
- Jól van. Össze kell szedni mindent. Az alufóliát is - mondta Zsolti.
- Hárman menjünk vizet hozni - mondta Robi. - Kinél van vödör?
Hozták a vizet, jól meglocsolták a hamut, még földet is hánytak rá. Az én vödrömre nem volt már szükség, abba dobáltuk az alufóliát meg a szalvétát. A hagymahéjat meg a paprikaszárat ott hagytuk, csak kapartunk nekik egy gödröt, és beletemettük őket, hogy ne heverjenek szanaszét.
- Majd kikel a paprika - mondta Ádám.
- Ez... ez mi volt? - kérdezte hirtelen Ildi.
- Micsoda?
Megállt a kezünk, füleltünk.
- Semmi - mondta Zsolti, de pontosan akkor halk, rekedt nevetés hangzott fel valahol messze, a főút felől. - Valaki nevet kinn az utcán.
Megint nevetés, de most már hangosabban. Érezhetően közelebbről jött.
- Ez az erdőből jön - mondta Gyöngyi.
- Valami hülye szórakozik - mondta Kati. Lehetett hallani, ahogy nagyot nyel, aztán bekiabált az erdőbe: - Szórakozz a nénikéddel! Mindent összepakoltatok? Zsolti, hány óra?
- Öö... mi? Ja, ja, hogy hány óra. Hát várjál, mindjárt...
Megint nevetés. Még közelebbről. Valahonnan ismerős volt a hang.
- Gyerünk innen! - suttogta Varga Ildi, és az arca világított a sötétben. - Gyerünk, gyorsan!
- Igen, igen... menjünk...
- Gyere, gyere már, Eszter!
Siettek, szaladtak a gyerekek ki a tisztásról, valaki kiabált, azt hiszem, Zsolti, Gabi meg felkapta a vödrömet, és iszkolt a többiek után. Nem értettem, mi bajuk, de sokkal jobban érdekelt, hogy ki nevet, úgyhogy inkább elindultam a nyugati kis ösvény felé. Most már biztosan tudtam, hogy ismerem a hangot.
Már jól benn jártam a fák között, amikor megálltam fülelni, hogy a saját lépéseimen kívül mást is halljak. Abban a pillanatban a közvetlen közelemben kacagott fel a hang, hogy még meg is szédültem a rikácsolástól egy kicsit. Megdörzsöltem a szememet, és oldalt fordultam, amerről a hang jött.
- Jó estét - mondtam. Az első pillanatban csak azt láttam, hogy alacsony, fekete árny áll előttem. Csak aztán kezdett derengeni a fákon átszűrődő holdfényben, hogy rongyos fekete ruhába öltözött, fekete kendős, nagyon kövér öregasszony, és nem is alacsony, csak görnyedt a háta.
- Nahát - mondta ugyanazon a rekedt, vékony, rikácsoló hangon -, micsoda kellemes meglepetés! Annyi szép kislány közül véletlenül éppen Árva Eszter került az utamba!
Jaj, édeseim, de csúnya egy öregasszony volt! Hosszú, vastag, sötétvörös orra volt, széles, vigyorgó szája, benne összesen ha három fog, a hájas, csupa ránc arcán mindenütt forradások és apró pihék, az orra alatt és az állán kész bajusz-szakáll. A kendőjét hátul, a tarkóján kötötte meg, jó szorosan, de annyit láttam, hogy a haja szürke, ritkás, és csupa zsír. A szaga se volt valami kellemes, ahogy beszéd közben a képembe lehelt. Nem, ezt az arcot még nem láttam. Vagy mégis?
- Igen - mondtam. - Én vagyok az, Árva Eszter. De... ne tessék haragudni, nagyon ismerősnek tetszik lenni, de most hirtelen... nem tudom, a néni kicsoda.
Erre megint felnevetett, vagy inkább felröhögött, de olyan jóízűen, hogy a fejét is hátravetette. Még én is elnevettem magam, úgy látszik, ragadós volt a nevetése.
- De udvarias lettél egyszerre, te gyerek! "Ne tessék haragudni!" - utánozta nyafogva a hangomat. - "Ismerősnek tetszik lenni!" Csalódtam benned, nagyot csalódtam benned! Semmi "anyádat", semmi "de ronda vagy, kispajtás"...
Mit mondjak, édeseim, eltátottam a számat. A kispajtás, ez az, hát persze! A szeme, a hosszú orra, a karmolások a képén, még a hangja is majdnem ugyanúgy nyávog, mint amikor macska képében mászkál. Csak olyankor foga több van. Erről még a neve is eszembe jutott:
- Amália!
Erre abbahagyta a nevetést, helyette vágott egy grimaszt.
- Ne juttasd az eszembe, kislány, mert még színig megy vele az eszem, vízfejem lesz, és szétfolyik. Egyébként is jobb, ha takarékoskodsz a nevemmel, elég baj, hogy akkor használni kellett. Mondd, hogy "kispajtás", ha már így kitaláltad, vagy amit akarsz, csak a nevemet ne emlegesd.
- Jó, ha úgy tetszik akar... ha akarod...
- Cserébe majd én se emlegetem a tiedet, csak "kislány"-nak hívlak.
- Tényleg, kispajtás, meg is akartam kérdezni, honnan tudod a nevemet?
Erre megint az a rikácsoló röhögés, hogy majd a torkáig leláttam, és muszáj volt rá legalább mosolyogni. A körvonalai egyre jobban elmosódtak a sűrűsödő sötétségben, csak a szeme és a szája égett.
- Hogy én?! Hát akár az egész családfádat fel tudom mondani! Feltűnt már neked, hogy folyófüvet virágzik a családfád? Attól folyik szét úgy a többi fű között, hogy ember nem tudja összekanalazni!
Csakugyan, hogy erre nem gondoltam! Hiszen a kispajtás gyakran jár a temetőben.
- Aztán mondd csak, kislány - hajolt most közelebb -, mi van a te gyerekeiddel?
- Hát, azt még nem tudom. Még csak kilencéves vagyok. De szeretném, ha lennének, minél többen.
Vigyorogva, lassan bólintott, mire szétrepedt a kendője.
- Hát, ezért tehetek valamit, ha akarod. Ha nagyon akarod.
- Lennének gyerekeim? Most? - kérdeztem izgatottan.
- Nem egészen. Mondjuk, csak negyedrészt, vagy még annyira se, de lennének.
- Hogyan?
- Hát valahogy úgy, ahogy a keresztanyának vannak gyerekei. Huj, ez egy kicsit hosszú történet, de elmesélem. Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan rég volt, annyira nem, hogy még most is él, és itt beszélget veled, volt egy vasorrú bába, az utolsó a nemzetségéből. Mármint nem a vasorrú bábákéból, hanem a sajátjából. Utána nem maradt senki, aki továbbvitte volna a nemzetséget, és évtizedek óta nem talált magához illő ember-férjet. Csak macska-férjeket. Ráadásul már nagyon öreg is volt, nem túl messze a haláltól, márpedig addig még meg kellett szülnie, nem kismacskát, hanem gyereket! Várandós volt, már két hónapja hordott egy kis jószágot a hasában, egyet, csak egyetlenegyet, annak is lassan eljött az ideje. Embervérre volt szüksége, érted? Egy másik nőnek a vérére, hogy ember lehessen a gyerekéből, ha már ember-apát nem talált neki, mert a vérben lélek lakik, és annak a kicsinek éppen az kellett: ember-lélek! Ostoba módon megkergetett egy gyereket, nyilvánosság előtt, ráadásul macska képében! De már alig maradt ideje, és senki se hagyta éjszakára nyitva az ablakát, és egy friss sírt se hantoltak már hónapok óta a temetőben! Pedig nem kellett volna neki sok vér, csak egy kicsi, és embert szült volna macska helyett. Vagy mit is beszélek: kellene, lenne, szülne, és nincs még itt a vége, fuss el véle, mert te vagy a vége. Ha adnál nekem a véredből, megmentenél! Nem fájna nagyon, és az én gyerekem egy kicsit a te gyereked is lenne. A keresztgyereked, akit a véreddel, a lelkeddel kötöttél magadhoz. Akkor mondhatnám, hogy vége a mesének. És bizony éppen egy gyerek vére a legjobb ehhez.
- Van olyan mese - suttogtam -, hogy a kisgyerek vérével kell megkenni a követ, és életre kel.
- Úgy van! - csillant fel a szeme. - Ha a hasamra kenem a véredet, megél a kicsi baba! - Megint összehúzta a szemét, vigyorogva nézett rám. - Persze, csak ha nem félsz. Ha hiszel a te kispajtásodnak, hogy nem csap be... hogy nem akar neked semmi rosszat...
- Nézd - mutattam neki, és reszketett a kezem az izgalomtól -, itt megcsikart ma este a szeder...
Egy pillanat, már össze is fogta a két bogos ujjával a sebet, hogy ömleni kezdett belőle a vér.
- Tényleg csak egy kicsit fáj - gondoltam. Megszédültem, megrogyott a térdem, de azt hiszem, nem ütöttem meg magam - aztán a következő, amire emlékszem, az, hogy otthon vagyok.