jozefinodelaroza@freemail.hu

Üdvözlök Mindenkit szerény, ideiglenes otthonomban!
Nem áll szándékomban részletesen ecsetelni az önéletrajzomat, inkább a sablonos tudnivalókat, valamint egy részletet az "Élet nemi élete" címü kisregényemből szánnék bemutatkozásképpen.
Szóval, Nagy József a nevem, 19 éves, lelkes önsanyargató művész, aki jelelnleg Egerben menekül a társadalom normái elől. Egy tökéletes kaméleon, amely bárhol fel tudja venni a környezete látszatát, ámbár magában hihetetlen kalandosan részesíti előnyben élete értelmeként a vágyakat, gondolatokat, érzései őszinteségét. Álmaiban, álmodozásaiban féktelenül rohan a saját elméje szabadságába. Talán egy kis részlet egyik irományából megértésre tereli ismeretlen személyét, az ismeretleneknek.

"...Amíg csak bámészkodtam és vártam a nagy történéseket, nem láttam mást csak enyhén elhomályosodott, torzult ablakokat. Egyszerűen, átláttam az üvegen. A véletlennek, no meg a vágyaimnak köszönhettem, hogy elkaptam azt a kilincset, majd megnyílt előttem az üveg.
Végignéztem egy történetet magamról, ami soha nem történt meg.
A csend, meg a tökéletlen ficsúrok viadala, melyből én kerültem ki győztesként. Egy betontéren vigyorogtam, miközben magamra néztem. Fura dolgokra képesek az álmok. Konkrétan, nem tudtam eldönteni, melyik voltam igazán én. Az ablak előtt bámészkodó, döbbent ember, vagy a csodálkozó ficsúrra vigyorgó őrült testamentum, aki körül szétziláltan hevertek a nyers, fiatal testek. Akit körülvettek a döglegyek, majd elkapkodva ette meg az összest, miután elintézte az emlékeiből megmaradt ártatlanokat. Véresen szerette az undort, amely döglégyként köpte pofán magát. A nyitott ablakon túl sokkosan vigyorogtam rá a másik énemre, hiszen ártatlan, védetten szűz gyerekek megerőszakolt testük vette körös-körül, halomban.
A háborúban nem láttam ilyen idegtépő, kegyetlenül lélekkínzó képeket. Sírtam, aztán csak bőgtem, mint azok a gyermekek egykor, életükben. De a lényem másik része, a pusztító, csak vigyorgott, nem hagyta abba! Könnyben úszó szemekkel, sátáni kacajjal, elindult a bőgő kisfiú felé.
Közben hanyagul dörmögte:
"Ágytól vágyig, ágytól vágyigČ026
Már csak pár arasznyival volt messzebb, de nem rohant a kisfiús lényem. Elfogadva a megaláztatást, átmászott a fakereten.
Átesett és elvesztette a borzalmas látomását. Újra azon a kis bolygón találta magát, még rengeteg kis ablakkal szegélyezve..."