g.jucika@gmail.com

Én - élet - rajz.
Sosem tudtam jól rajzolni, ezért aztán akkor izgultam életemben talán legjobban, amikor az óvónőképző szakközépiskola felvételi tantárgyai közé a rajz is bekerült, és a meseillusztráció, amit sikerült készítenem, éppen megfelelt annak a szintnek, amely választott életpályámból kifolyólag a később kezem alatt cseperedő 5-6 évesektől elvárható. Szerintem azt gondolták a "műveket" elbírálók, hogy szándékosan követtem el tettemet, így hát gyermekkorom - melynél szebbet rajzolni sem lehetne - zárásaként Székesfehérváron a Vasvári Pál Óvónőképző Szakközépiskolában tanultam, töltöttem el négy évet. Itt következne, hogy "akkori magyar tanárom indíttatására...", nos nem következik. Jó tanárom volt, de szerintem nem is emlékszik rám, az irodalom a vers szeretete akkor főként a színjátszás területén képeződött le bennem, és nem izgatott fel különösebben - néhány osztálytársammal ellentétben - ha egy egy órára Sobor Antal tanárúr jött be helyettesíteni. Miután 1980-ban Vértesacsán tárt karokkal - állással, fizetéssel, szolgálati lakással - vártak, egyetemi felvételimet egész egyszerűen elblicceltem, s az élet keserű fintora, hogy később már kötöttségeim, majd másra való hivatottságom okán sem szereztem diplomát.
Szer(z)ettem férjet, s gyermeket, - nagy beteget - majd kaptam az úrtól még egy másikat feladatnak, - árván nevelni - özvegyi fátylat is, mit nem hordtam, a halált hordtam helyette hosszan, s miután fogyatékos gyermekem 19 évesen megtért az Úrhoz, hordom még ma is, - nem érdemes levetni már, békében megfér minden örömeimmel. S most van családom, párom, számos gyermekeim, - legifjabb hat hónapos - az anyaság lett a hivatásom, mely így kimondva oly gyönyörű, hogy hajlamosak vagyunk elfeledni, milyen nehéz is egyben. Kell hát ami feloldást ad, számomra ezt a versek, az irodalom, a művészet hozza el, így hát ha rajzolni nem fogok sosem, olvasok és írok a magam, s néha talán mások örömére is.

És itt néhány vers: